A dadavilág
Mindkét kultúrtörténeti mozgalomnak helyszíne a semleges Svájc. A 16. századi vallásháborúk idején Genf adott menedéket a francia reformátoroknak és híveiknek; az 1914-es Nagy Háború idején Zürichbe tódultak a katonai szolgálat elől menekülők (a dadaisták jó része), írók (James Joyce), képzőművészek, hontalanok, pacifisták, politikai menekültek (Lenin, Zinovjev, Bakunyin) és titkos ügynökök. Hugo Ball szerint Zürich „üvöltő oroszlánok által körülvett madárkalitkához” hasonlított a svájci határokhoz közel dúló világháborúban. Mai szemmel, a dadaizmust csupán „nihilista tagadásnak” minősíteni hiba volna, mivelhogy olyan világméretű szellemi frissességet képviselt, melynek nyomai számtalan későbbi politikai és művészeti mozgalomban megtalálhatók. A dadaizmus csupán egyik jellemzője az ész és a logika elutasítása a káosz és a véletlen javára. Ma már kevésbé idézik T. Tzara 1947-ben tartott előadását arról, hogy a dadaisták mozgalmát „felforgatónak és megbotránkoztatónak vélték” őket bűnözőként és bolondként kezelték, mert támadólag léptek fel azzal a világrenddel szemben, amely világ anyagi és szellemi javak hatalmas méretű pusztítását okozta.
Ezt a sokrétű művészeti, irodalmi és politikai irányzatot mutatta be a 2005 őszén megrendezett, óriási érdeklődést kiváltó nemzetközi dadakiállítás a Pompidou-központban. Párizs utcái és kirakatai megteltek dadaplakátokkal, dadaizmusról szóló régi és új könyvekkel és albumokkal. Kassák Lajos dada betűkompozíciója ‒ T. Tzara Gáz-szív című színművének magyar fordításához készült grafikája ‒ mindenütt visszaköszönt: könyvek, albumok, iskolai füzetek borítóján, kulcstartókon és minden egyéb elképzelhető felületen. Erre az alkalomra adta ki a Pompidou Központ a DADA című nagyformátumú, ezeroldalas enciklopédiát (Szerk. Laurent le Bon, 2005), a legtöbb adatot tartalmazó francia nyelvű dadatörténetet. A mintegy 260 szócikk és ezernél is több illusztráció bemutatja a dadaista művészeket és írókat, irányzatokat, folyóiratokat, kiadványokat, nemzetközi dadaközpontokat, dadaista hangverseket és filmeket. Nekünk két szócikk jutott, összesen öt oldalon. Az egyik „Magyarország – Kassák Lajos”, a másik „Moholy-Nagy László”. Ezen kívül, a párizsi kiállításon, óriás kivetítőn Lábán Rudolf, világhírű magyar táncművész egyik előadását követhették a látogatók. A dadakedvelők eredetiben láthatták Hugo Ball Első dadaista kiáltványát (1916), mely korszaknyitányként értekezik dadaköltészetről. „Olyan verseket fogok írni, melynek célja nem kevesebb, mint a hagyományos nyelvtől megszabadulni, s azt ad acta tenni… Nem akarok szavakat, amelyeket mások találtak föl. Minden szó mások találmánya. A saját stiklimet akarom, a sajátos ritmusomat, és magán- és mássalhangzókat is hozzá, melyek az enyémek. Ha ez a lüktetés hétrőfös, akkor hétrőfös szavakat akarok hozzá.” (Beke László fordítása). Mellette TristanTzara híres 1918-a manifesztuma: „Szabadság: DADA DADA DADA, az összefodrozódott színek állandó ordítása, minden ellentét és ellentmondás, minden groteszk jelenség, minden következetlenség találkozása: AZ ÉLET.” (Ford. Szabó György)
A zürichi Cabaret Voltaire-ről készült fényképeken Tzara, H. Arp, Hülsenbeck óriás kalapban, vagy zsákba bújva, kezükben különféle szerszámokkal dobolnak, zörögnek, közben szavalnak és provokálják a közönséget. A falakon M. Janco dadaistákat ábrázoló maszkjai, Arp fakompozíciói láthatók. Itt lépett fel gyakran R. Lábán és együttese, Suzanne Perottet, Sophie Taeuber, Mary Wigmann. A zürichiek találják fel, és adják elő, a szimultán verseket, felfedezik az afrikai néger maszkokat, összművészeti esteket tartanak, megszüntetve a műfaji határokat. Közben a DADA c. dadaista folyóirat számait nézegethetik az érdeklődők, és Ball absztrakt verseit (Karawane) sajátosan tipografizált formában. Számtalan plakát, dadaestekről szóló rendőrségi hír, dadaista kompozíciók (Picasso, Max Ernst, Janko, Arp, H. Richter, Arthur Segal) egészítik ki a látványt. Zürich után megtekinthető volt a berlini dadaközpontról szóló anyag (Hülsenbeck, Hausmann, Baader), majd a hannoveri anti-Dada, az úgynevezett Merz (K. Schwitters, R. Hausmann, Hannah Höch). Hausmann hangversei eltörlik a költészet és a zene közötti határokat, több mint félórás Ursonate (Ősszonáta) című fónikus művét is meg lehetett hallgatni a szerző előadásában, egy külön a hangversek meghallgatásra épített kis pavilonban, valamint meg lehetett vásárolni hangfelvételről készült kisformátumú lemezt és a Lunapark kiadásában egy olyan dadakorongot, amelyen Apollinaire, Majakovski, Hülsenbeck, Schwitters, Joyce, G. Stein, T. Tzara, M. Duchamp… és A. de Campos hangja hallható.
1920-ban Breton hívására Tzara Párizsba költözik, és kezdetét veszi a francia dada (A. Breton, L. Aragon, H. Arp, Marcel Janco, Clément Pansaers). Kisebb pavilont szenteltek a kölni dadaközpontnak (Max Ernst) és a new yorki dadának, (Man Ray, Picabia, Duchamp) Duchamp 1917-ben állítja ki a botránykeltő Fountain-t (Forrás) c. szobrát egy piszoárt, mellyel kezdetét veszi a ready made. Az ún. Dada-diaszpórához tartozott még a bécsi (Kassákkal együtt), a budapesti, a tókiói és bukaresti központ, melyeket csupán megemlítenek. Ugyanezt a kiállítást 2006-ban bemutatták a New York-i MoMA-ban (Museum of Modern Art-ban).
Időszerű-e ma kálvinizmusról és dadaista tagadásról beszélni? Meggyőződésem, hogy napjainkban az emberiséget fenyegető totális háborúk idején nem hiábavaló a visszatekintés. A 16. század első felében és a XX. század elején ezek a kultúrtörténeti mozgalmak kulturális transzgressziót hajtottak végre, azzal, hogy megszegték az adott kultúra és társadalom normáit és értékeit, híveiket az uralkodó szellemi irány radikális tagadására és változtatására ösztönözték.
A 2006-os dadakiállítás ürügyén Michael Kimmelman, amerikai művészeti író a New York Timesben azon tűnődik: ha dada egy olyan múltbeli időszakot képviselt, amikor a „művészek átvették az irányítást az elmegyógyintézet felett,” akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést… „hol vannak a mai művészek, akik kihívást jelentenek a felfegyverzett őrültekházának?”
Amint korábban megjegyeztem, a történelemben a transzgresszió mindig egyfajta láncreakciót indít el, ebben a provokáció az elsődleges elem, amely beindítja és katalizálja a folyamatot – a provokátorok alakjai utólag nyilvánvalóan szükségesnek tűnnek a nagy kulturális áramlatok fejlődéséhez.
1. Az Ursonate eredeti felvétele: https://www.youtube.com/watch?v=ks05YuDGy6A
2. https://art-for-a-change.com/blog/2006/06/dada-at-new-yorks-moma.html
3.Tristan Tzara Le surréalisme et l’après-guerre, Éditions Nagel, Paris, 1948. 19.o.
4.DADA Coord. Laurent le Bon, Centre Pompidou, 2005
5.Tristan Tzara: Dada kiáltvány 1918, Ford. Szabó György, In Beke László: Dadaizmus antológia, Balassi Kiadó, Budapest,1998.
Lásd még:
Farkas Jenő: Tristan Tzara kapcsolatai magyar írókkal és művészekkel / Magyar dadaizmus francia szemmel Magyar Műhely, 2016/4., 178. sz. http://www.magyarmuhely.hu/downloads/MM_178.pdf
Farkas Jenő: Tristan Tzara és a magyarok, in Farkas J.: Vígjátéktól az avantgárdig, Palamart Kiadó, Budapest, 2007
Marc Dachy: Archives dada / chronique, Éd. Hazan, Paris, 2005
Marc Dachy: Dada. La révolte de l’art, Gallimard, Paris, 2005
Kurt Scwitters: MERZ Écrits Ursonate, Éd. Gérard Lebovici, Paris, 1990
Raymund Meyer et alii: Dada global. Limmat Verlag, Zürich, 1994
