Kanizsai állomás

Egyéb

Egy kiállítás is megnyitott, hogy a kulturális habfürdő teljes legyen, dzsessztörténeti tárlat, a Kanizsai Jazznapokon (hamarosan kezdődik az idei!) és egyéb, az est szempontjából is fontos dzsesszes estéken készült fotográfiák. Gyűlt a vendégsereg, köztük vajdasági írók, színészek, kezdett összeállni a díszes, kétlaki vagy áttelepült kompánia és így kontextusában is értelmet nyert az est, amelynek szerves része volt a művészek egymással szembeni tiszteletfutama. Kicsit patetikusra sikerült Bicskei Zoltán, a közvetlenül ezután fellépő grafikus és filmes írása Szabados zenéjéről, a Vízöntő korról a pusztuló civilizációban mégis életképes szabadosi zenéről, amely egy tőről ered a néger muzsikusok tiszta, zenébe öntött fájdalmával.  Szabados ugyan nem kanizsai, de világpolgár és a dzsesszünnep, valamint Nagy Józseffel (Szkipe) való barátsága és közös munkáik okán nyugodtan vallhatja akár annak is magát. Bicskei a Vajdaságból pestre kerülve a legendás Kassák Klubban lett Szabados-rajongó, ott látta a Magyar Királyi Udvari Zenekart  (MaKUZ), amely azóta is a zeneszerző zenei jelenlétének szimbóluma, és, amelybe nem csak a vajdasági fiatalok szerettek bele. Szabados improvizatív, szabad és ugyanakkor komponált zenéjén egy egész generáció nőtt fel, és nem elég, hogy felismerni őket messziről, egy ilyen eseményen elviselhetetlenül koncentráltan vannak jelen.
Méltatás méltatást követett, míg egy hosszú, fehér vászon mögött meg nem jelent két árnyalak. Az egyik, Bicskei Zoltán egy rajzszénnel kezdett zenélni gyöngyvásznon, miközben a keze munkája nyomán felsejlett a kanizsai táj. A háttérben Nagy József mozgott, mint egy fekete kárókatona, aztán egy fekete, amorf papírmaszkkal a fején a vászon elé került, ott járta a metacsárdást, a kárhozat-csűrdöngölőt, jellegzetes mozdulatait csokorba gyűjtve improvizált a bemikrofonozott drapéria susogásaira. Bicskei rajzolt tovább, s közben Szabados György alakja vált láthatóvá, amint fedetlen fővel a pusztába megy. Végül Szkipe egy kevés szénporral abuzálta a késznek tűnő alkotást, mint egy dühös gyerek. A Szabados György tiszteletére készített táncos-grafikus esszé véget ért, a két árny belemerevedett a tájba, a vászonról lelépett a zeneszerző zseni. Megköszönte a barátainak a részvételt és elmondta, hogy barátja, Nagy József a világba vitte el a magyar színház hírét, most is Párizsból ugrott be, és New Yorkba megy tovább, de sajnos szinte senki nem ismeri.
Egy rövidke szünet után, amikor bort lehetett inni ingyen és Francia Gyula információkkal szolgált a szabadkai, és a kanizsai műhelymunkákat, szabadidős programokat, illetve alkoholfogyasztási szokásokat illetően, folytatódott a fekete esti mese. A zeneértők tulajdonképpen ezért gyűltek össze itt, hogy Szabados 1983-ban írt művét Az események titkos története (1956 zenei emléke) című kompozíciót meghallgathassák végre legálisan. Tudni kell, hogy a rendszerváltás előtt szinte csak ez a zenemű született a forradalomról, utána már annál több, némelyik egész silány. A mester, Grencsó István, Vaskó Zsolt és Kobzos Kiss Tamás tartottak zenei átképzést és időutazást nekünk. Kultúrsokknak nevezném a közönségre gyakorolt hatást, de nem telt sok időbe, míg a visszafojtott dallamoknak, a kipreparált zongora zörgésének, Kobzos, a magyar nyelvre csak hangsúlyaiban emlékeztető énekbeszédének a közönség megadta magát. Ezek után ledér diszkózenének tűnik majd minden etnodzsessz, és furcsa lesz, hogy a szaxofont fújni is, és nem csak szívni lehet. A legnagyobb teljesítményt ezen az estén Kobzos Kiss Tamás nyújtotta, ámulatba ejtő volt, ahogy krónikás éneke szárnyalt, de nem a levegőben, hanem a föld alatt. Itt már nekem is illik leróni a tiszteletemet, hiszen Szkipe előadásai segítettek, hogy megértsem, miért szerette apám az agyagos Alföldet, Szabados zenéje hallatán pedig, ha kevéssé értem is, mindig előjön belőlem a lappangó magyar identitás és kitűzöm a lelki zászlóimat.
Utána volt buli, felavatták végül a MU büfé nagy nehezen létrejött dohányzó részét is, itták a bort, a vodkát, hadd melegedjenek tovább a szívek, hátha nem bentről, a csontok felől, csupán az utcáról jön a hideg.