Az előadást nézvén gondoltam is arra, hogy ezzel talán lehetne mit kezdeni. Úgy értem: elrugaszkodni Mrożek darabjának történetétől, szimbolikájától, ideológiájától, s valami expresszív, végletesen abszurd játékmóddal megérzékíteni azt az állapotot, mely Artúrt a kétségbeesésbe hajszolja (majd esetleg azt is, melybe az ő kétségbeesése hajszolja a többieket). Nem hiányérzet megfogalmazása akar ez lenni - hiszen a Csiszár Imre rendezte előadás láthatóan semmi ilyesmit nem ambicionál -, hanem csak valami ?menekülési útvonal? keresése. Olyasmi, amibe még a darab értékeivel szemben szkeptikus recenzens is belekapaszkodhat. Merthogy a színmű egymást követő reprízeiről beszámolva próbálja nem ismételni önmagát, s megfogadja, hogy ezúttal nem ír hosszú bekezdést arról, hogy mindaz, ami a Tangóban a hetvenes-nyolcvanas években még annyira izgalmas lehetett, mára mennyire érdektelenné vált; s nem fejti ki hosszasan azt sem, hogy amit a darab mélyebb rétegeiből ki lehetne hántani, az sokkal izgalmasabban meg van írva Mrożek nagy elődeinek, Wyspiańskinak és Gombrowicznak - részben a Tangó ihlető forrásául is szolgáló - drámáiban. Elhessegeti magától a gondolatot, hogy valamit mégiscsak láthatnak a rendezők a darabban, ha újra és újra színre viszik - mivel felidézve a látottakat, nem jut többre, mint hogy az alkotók jobb esetben játékos blődlit, rosszabb esetben gyenge bohózatot kreáltak az anyagból. S reménykedik, hogy valamelyik előadás majd meggyőzi arról, hogy téved akár a Tangó időszerűségével, akár originalitásával, komplexitásával kapcsolatban.
Nem tudom, hogy eljön-e majd számomra valaha ez a pillanat ? a Budapesti Kamaraszínház előadását nézve mindenesetre nem éltem át ilyesmit. Csiszár Imre leginkább játékmesterként közelített a Tangóhoz, érezhetően bízva az anyagban ? felteszem, nem annyira a mondandó aktualitásában vagy mélységében, mint inkább az egyes szituációk, párbeszédek erejében. Hiszen a szerző kétségkívül gördülékeny dialógusokat ír, biztos kézzel helyezi el a poénokat, precízen mozgatja a befogadó asszociációs képességét ? mindebbe bele lehet kapaszkodni. A parányi stúdió nem feltétlenül ideális tere a drámának, a szereposztásnak is vannak vitatható pontjai (a Tangó ugyan nem realista alkotás, de a generációs konfliktus meghatározó sajátja, így igen furcsa helyzetet teremt, ha az ifjú antihős által feleségnek választott unokahúg a legjobb indulattal is egykorúnak látszik jövendő anyósával), de Csiszár ezeket megpróbálja az előadás javára fordítani. A díszletelemek, a színre hordott tárgyak által megteremtett káosz megadja a játék alaphangját, s kezdetben a szerteágazó, eklektikus színészi játék is a káosz érzetét képezi le. Ám az előadás előrehaladtával stílus és játékmód eklektikája is mind inkább önkényesnek és/vagy véletlenszerűnek érződik.
Merthogy eleinte a női szereplők élesebben elrajzolt játékmódja világos kontrasztot képez a férfi szereplők realisztikusabb tónusú alakításaival. Ám előbbiek ki-kilépnek az alaptónusból: a legemlékezetesebben Tímár Éva Eugénia halálakor, amikor váratlanul teljesen egyszerű, eszköztelenségében erőteljes szövegmondásra vált (az előadás talán legerősebb perceit megteremtve). De a második részben (vagyis a harmadik felvonásban) Szőlőskei Tímea is ki-kilép abból a regiszterből, melyben már-már beszámíthatatlanul infantilis kislánnyá alakította Eugéniát, s a menyasszonyi fátyol alatt Nagy Enikő sem karikírozza debil, szexmániás kamaszlánnyá Alát. A miértre nemigen van magyarázat, ha csak az nem, hogy ami kezdetben célravezetőnek látszott, az nem tart ki a játék végéig. A furcsa az, hogy az előadás ezt végső soron elbírja. Merthogy nem a magyarázatokra, a miértek felvetésére és megválaszolásra, a jelentés megtalálására törekszik, hanem a szöveg hatásossá tételére. Nem is sikertelenül: Stomil alakja ugyan egy percig sem vehető komolyan (amivel Artúr lázadásának tétje kérdőjeleződik meg), de Bregyán Péter precízen poentíroz, s kihasználja a szerephez kötődő humorforrásokat. Hasonló mondható Varga Zoltán játékáról is: az általa megteremtett Edek csak fizikai erejét tekintve lehet fenyegető jelenség. Valamivel több van Tordy Géza Eugéniusz bácsijában: itt a poénok mögött azért felsejlik a minden rendszert kiszolgáló ?derék polgár? prototípusa. Ebben a megközelítésben alighanem éppen Artúr szerepe a legkevésbé hálás színészi feladat. Dolmány Attila játéka mindenesetre inkább a realisztikusabb irányba viszi a figurát (következetesen eljátssza például az Alához fűződő érzelmeket). Színesíti még az előadást néhány jó játékötlet, helyenként némi sutaság (nem hiszem, hogy a néző számára világos lenne, hogy a második felvonásban a szobába lopakodó Edek honnan hová tart), alkalmanként egy-egy döccenő, kis tempóvesztés is, de sokat ez sem változtat rajta. A kézenfekvő megoldások a játék primer szintjét megfelelően működtetik, olyan originális koncepció pedig nincs, melynek falán a kisebb-nagyobb következetlenségek rést tudnának ütni. Tartok tőle, az, hogy kit mennyire szórakoztat majd az előadás, erősen függeni fog attól, látta-e már (s ha igen, hányszor) a darabot. Én pedig továbbra is azt várom, hogy vagy meggyőzzön valaki arról, hogy tévedek a mű megítélésében, vagy azt, hogy a Tangó helyett megrendezze - mondjuk - az Esküvőt?
