Pelsőczy Réka 2007-ben az Én egy szemüveges kisfiú vagyok montázsával nyomatékos jelét adta: a gyűjtés útján nyert tematikus anyagból érzékenyen képes sorspuzzle-t kirakosgatni a színpadon. 2008-ban a Bu?uel-mozi nyomán színre vitt Az öldöklő angyal a színész-rendező filmképektől elrugaszkodó termékeny vizualitását bizonyította. A SZERET?lek a Szikra cool tour house-ban egyesíti e két korábbi munka erényeit. Most a szerelemről regélnek az ömlő szóra fakadók, hogy meg-megszakadó vallomásaikat, szimultán emlékezéseiket zenei és táncbetétek fűszerezzék. Cziegler Balázsnak a játszóhely belső adottságait kiaknázó díszletében a szereplőket odajelmezezték (a tervező Tóth Hajnalka, valamint a fodrász hathatós segítségével) a harmincas évek vége tájára ? de a filmtörténeti emlék- és hangulatfoszlányok idézhetik a hatvanas vagy a kilencvenes éveket is. Kákonyi László és Matkó Tamás (akik Szakál Tamással együtt zenélnek) egyveleggel dobták meg az egészet, amelybe mindenféle átirat (a Crazy Love, a beat, a Bennem a vágy muzsikál és föl-le a többi) rugalmasan belefér. Húzhatja a zenekar, hallhatunk szólót vagy kis kórust, és maguk a színművészek is felkaphatnak instrumentumokat, hogy pengessék, verjék, fújják. A másfél órán beszéd, zene és tánc osztozik.
Egy zenés szórakozóhely esti-éjszakai vörös-fekete vibrálása alkohol mellett és füstben részint feloldja, úsztatja az egyébként is a félmúltból vett tényeket. Elvész a szóáradat önreflexiója, ki-ki előáll azzal is, amivel ? mint mondja ? nem akar, nem szokás, nem illik, nem helyes. Áramlik a mese; a tárgyból eredően a mese-mese-mátka. Három évtizede Bereményi Géza írt olyan tónusú mondatokat a dalai mellé szövegelést is mérő Cseh Tamásnak, manapság leginkább Háy János tud perfektül azon a házaspári, együttélési szerelem- és szerelemmúlás-nyelven, amelyet a HOPPart és a Manna bemutatójának meg nem nevezett szerzője ? vélhetjük: a dramaturg Sirokay Borival és az alkotótársakkal konzultáló Pelsőczy Réka ? a vadhajtásait sem takargató hétköznapi stíl fanyarul tréfás szociójában összegezett. A szereplők önmaguknak, egymásnak vagy a közönségnek számolnak be életük legfőbb szerelmi eseményeiről. Mikor kinek, azt talán következetesebben el lehetett volna dönteni, noha nagyon sok nem múlik rajta a bár örvénylésében.
A premier egy tipikus óriásmolekulája (darabonként kb. tíz perc) nagyjából így fest (nem a bimbózó, hanem a hervadó kapcsolati korszakból véve a példát):
A nevekért ? egy hallás után ? nem vállalok felelősséget, ám e közegben minden név ? Aliz, Attila, Cica, Mici, Joci és az összes többi ? elveszti valóságosságát, a vaskos-reális sorsfejezetek is a fájdalmas irónia kontúrokat módosító fátyla mögött bontakoznak. Lévén mindez szerelem-, házasság-, szex- és kapcsolatfolklór, remélhetőleg megbocsátható, hogy Csilla fentebb vázolt sorsa is átíródott, mire a Szikrából, jelen kritika közvetítésével, az olvasóig érkezik. Pelsőczy Réka egyetlen folyamban ? ?filmből? néha ?diába? váltva ? koordinálja színészeit, a természetességhez egy kis jótékony mesterkéltséget adagolva. Az egyik figurát átmenetileg kiverik a bárból, a másik pisilni megy, a harmadik cserélgeti a helyét, a negyedik a söre iránt próbál tájékozódni. Hibátlan az együttjátszás, egységes és lefegyverző a hangnem. Mintha érvényesülne a hely szelleme (a Szikrában, amikor hajdanában-danában még filmszínház volt, vetítették a budapesti iskola mozidarabjait is: a hétköznapok mozgókép-lenyomatait, a megvesztegető lélektani kisrealizmus nagy mesterségbeli tudást birtokló profi és amatőr színészeivel). A színlap egyik oldalán ?plakátosan? csak vezetékneveket közlő színészi lajstromnak az utolsó harmadában sorakoznak a nagyobb nevek, de az első és a második harmad is remekül teljesít: Barabás Richárd, Bercsényi Péter, Gáspár Anna, Herczeg Tamás, (a koreográfiát is tervező) Király Béla, Kiss Diána Magdolna, Szabó Márta, Szamosi Zsófia, Szilágyi Katalin, Takács Katalin, Terhes Sándor. A színészek intenzív jelenléttel korrigálják a forgatókönyv szervi hibáját: ha valakinek az áriája vagy duettje véget ért, árnyékba kerül. Vagy fordítva: árnyékból kell előmerészkednie. A homoszexuális érzeményeket-emlékeket talán a SZERET?lek legjobb, legeredetibb magánszámaként még az elején tolmácsoló Bercsényi valamelyest pincérkedik a későbbiekben ? Takács Katalin egy óránál hosszabban böjtöli ki, hogy a húszéves fiú/harminchét éves nő története (jaj, de borzongató!) felbukkanhasson, egészen a harmincöt éves férfi/ötvenkét éves nő már nem olyan borzongató, az együttélésnek véget vető stádiumáig. Terhes Sándor figurájáról az előzetes az közli: író, aki összeköti a szálakat. Ennek nyomát sem tapasztaltuk. Valószínűleg javára szolgál az anyagnak, hogy képlékeny, bizonyos keretek közt estéről estére is mozgatható. Az viszont nem kétséges, hogy a bevallott filmes minta, Ettore Scola A bál című filmje nem múlt el nyomtalanul.
Szabvány eset a legtöbb (igaz, például az asszonyok ? enyhe meglepetésünkre ? a legzavarosabb érzelmi állapotok közepette is szorgalmasan szülnek, inkább hármat, mint kettőt), és mégsem az. Mindegyik sors-kihangosításban ott bukdos ?a kapcsolatunk egyik vége? felismerés: (majdnem) minden szerelmi viszonynak sok vége van, nem egy okból érnek véget. A tudott okoknál számosabbak lehetnek a nem tudottak. Az előadás helyenként önismétlő-önműködő jellegét szívesen bocsátja meg a néző a hangsúlyozott színpadiasság és az úgymond életből ellesett sztorik játékos-komoly, súlyosan légies találkozásának kedvéért.
