Gondolom, a KaposFest jubileuma alaposan elgondolkodtatott benneteket, hiszen annak idején – István 2015-ben, Balázs 2018-ban – ti is egy folyamatba, hagyományba léptetek bele, azt folytattátok, ám azóta már magatok is alakítjátok. Mi az, ami benneteket is köt, amitől úgymond a KaposFest KaposFest, amit ti is gondosan óvtok és ápoltok, és milyen téren lehettek szabadok, újítók, kísérletezők? Egy kissé bizonyára úgy viszonyultok hozzá, mintha a gyermeketek lenne: azon vagytok, hogy minél szebben fejlődjön, de mindig tekintettel kell lennetek az adottságaira, a karakterére is, hogy annak megfelelő irányba terelgessétek ezt a tizenöt éves kamaszt. Mire vagytok vele kapcsolatban a legbüszkébbek, és a születésnapja alkalmából milyen meglepetéseket készítettetek elő a számára?
Hornyák Balázs: Amikor átvettük a fesztivált, át kellett gondolnunk a programstruktúrát, az egyes programelemeket és a fejlődés irányait. Elsősorban azt, hogy egy jól működő projektet milyen mértékben és szempontból szükséges újraterveznünk. Arra jutottunk, hogy nagyobb hangsúlyt adunk az oktatásnak, nevelésnek, képzésnek, és a fiatal művészeket bevonjuk a produkciókba. Fontos szempont volt, hogy hogyan tudunk még nagyobb láthatóságot biztosítani a fesztiválnak (ennek egyik eredményeként például a Violin Channel 2020-ban közvetített négy KaposFest-koncertet). A harmadik felismerésünk pedig az volt, hogy kötelességünk minél többet visszaadni a fesztivált eltartó embereknek, a leghűségesebb bérleteseinknek, és évről évre olyan programot kell összeállítanunk, amelyben mindenki megtalálja a neki tetszőt. Ezért gondoskodunk a főprogramot kiegészítő könnyűzenei koncertekről, szervezünk műhelybeszélgetéseket, filmvetítést és tárlatvezetéseket. Állandóan monitorozzuk a közönségigényeket, kérdezgetjük a fesztivált fokozottan, például támogatói bérlettel, munkafelajánlással és persze sok-sok pozitív energiával éltető, továbblendítő barátainkat.
Hálánk egyik jele, hogy vissza-visszahívjuk a Kaposfestre a korábbi évek legnagyobb sikert arató előadóit: idén például az Edith Peña–Alekszej Vologyin zongoraművész-párost vagy Alexandra Conunova és Kirill Troussov hegedűművészeket. Régóta velünk van Szűcs Máté brácsaművész, és nagy visszatérőink idén Fejérvári Zoltán zongora- vagy Pusker Júlia hegedűművész. Mindegyikükért sok KaposFest-látogató rajong, és nagyon fognak örülni, hogy most újra találkoznak velük. Feladatunknak érezzük azt is, hogy minél több kaposvári helyszínt vonjunk be a fesztivál erőterébe, idén többek között a frissen felújított Dorottya Házat, ahol a bérleteseinket A dámák diadala című kiállítás tárlatvezetésére és az azt fűszerező koncertre várjuk. Ha van win-win helyzet, ez annak klasszikus esete: a látogatók, a művészek, a város és a fesztivál egyaránt gazdagító hatással van egymásra, és egymással szimbiózisban töltik a KaposFest egy hetét.
Várdai István: Úgy érzem, a KaposFest mindig önazonosan, a profiljának, brandjének megfelelően fejlődött. Nyár végi fesztivál ugyanis, ami fontos, mert minden fesztiválnak erős karakterjegye, hogy mikor rendezik meg, és a vendégei, művészei ebből következően milyen érzésekkel, igényekkel érkeznek. A KaposFestre mint tizenöt éves kamaszra valóban büszkén tekinthetünk. Közösségépítő esemény őszinte, megjátszás nélküli, társadalmi lényekként is szimpatikus és közvetlen zenészekkel, akik az előző két hónapban már több fesztivált megjártak, és ez a nyár utolsó állomása, „fellobbanása” a számukra. Olyasféle lelkiállapotban vannak, mint amikor egy 12 órás repülőút utolsó órájánál tart az ember, és már eszébe sem jut aludni, hanem nagy örömmel, izgatottan várja a megérkezést. Felszabadult, az esetleges görcseit maga mögött hagyta, és a színpadon szinte menetrendszerűen kerül flow-állapotba.
Az idei program összeállítása során milyen szempontokat mérlegeltetek? Hogyan vegyítettétek benne a különböző ízeket, színeket, hangulatokat? Milyen összképre törekedtetek? Milyen jegyei folytán lesz ez a fesztivál a KaposFest-hagyományba illeszkedő? Amikor a koncerteket sorba állítjátok, milyen úton akarjátok végigvezetni a közönséget? Hiszen az, hogy egymáshoz közeli időpontokban, napról napra, intenzíven hathattok rájuk, az egyes koncertek a vendégeitek számára egyetlen nagy koncertté állnak össze, amelynek külön üzenete lehet számukra arról, hogy melyek a KaposFest-érzés legfőbb összetevői.
István: A kérdéseddel leírtad, mitől jó egy zenedarab. Annak hallgatói számára ugyanis akkor dől el, hogy tetszett-e nekik, amikor az utolsó hangja is lecsendült már: nem közben és az egyes részei elemzése révén döntenek erről. A KaposFest programjának szerkesztése során csak félig vagyunk tudatosak. Megkérdezzük a meghívott művészeket, hogy mit szeretnének játszani, aztán az ő döntésük alapján műsorra kerülő, súlyponti darabokat rakjuk körül, „díszítjük” a többi művel, mint amikor egy ebédet arra való tekintettel komponál az ember, hogy senkinek se nyomja meg a gyomrát. Nagyon figyelünk a művészek közötti kémiára, és hogy ennek ismeretében kit kivel párosítunk össze. Újabban tanácsadó testület segíti a munkánkat, amelynek idén Kirill Troussov és Fejérvári Zoltán a tagjai. Noha azt szokták mondani, nem úr, aki nem pazarol, számomra az elmúlt hét-nyolc évből nagyon hiányzott, hogy a Kaposváron megszülető együttműködéseket, jól sikerült közös előadásokat nem vittük tovább, nem készítettünk például belőlük felvételeket – ezért erre idén már törekedni szeretnék. Nagyszerűnek tartom, hogy a KaposFest felszabadult hangulata sokunkat ihlet kísérletezésre, természetesen a szerzők szándékainak tiszteletben tartása mellett, mégis bátran és nagy kedvvel, kreativitással.
Természetesen örömre ad okot, hogy jubileumi évet ünneplünk, én azonban a folyamatokban, az évről évre együttlétünk erejében hiszek legerősebben, és büszke vagyok arra, hogy soha egyetlen kolléga sem mondott nekünk nemet, ha vendégül hívtuk, kivéve ha más fellépése volt a KaposFest idején – de olyankor meg bejelentkezett a következő évre. Pedig a gázsijaink nem mérhetők össze a nagy európai fesztiválokéival.
Balázs: A program vázát négy-öt, nagyobb apparátust igénylő kamarazenei mű alkotja. Külön műfaj a nyitó- és a zárókoncert, amelyek emblematikusak lehetnek a fesztivál egészére nézve, és amelyek programján mindig szerepelniük kell népszerű, könnyen értelmezhető műsorszámoknak.
Mint Balázs mondta, szeretnétek kedvezni a hűséges fesztivállátogatóknak, de nektek is megvannak a magatok határozott elképzelései, amelyekkel befolyásolni akarjátok őket: bizonyos szerzőket, műveket megismertetni velük, és kedvet csinálni nekik hozzájuk, az ízlésükre hatni. Hogyan egyensúlyoztok ez ügyben? Mennyire kényes ez az egyensúly? Az elit és a kommersz kultúra „békés egymás mellett élésének” megvalósításával hogyan boldogultok?
Balázs: Kapunk néha leveleket egy-egy szokatlan hangszer ügyében, és külföldi kortárs szerzők műveire vonatkozóan is jól érzékeljük a közönség terhelhetőségi határait. Az ízlésformálást a feladatunknak tartom, a nevelést-tanítást viszont nem. Nekünk szerintem az általunk vallott értékek közvetítésével kell foglalkoznunk, és ennek remek eszköze a programstruktúra vagy például kevésbé ismert szerzők remekműveinek bemutatása. Úgy tapasztaljuk, hogy a közönségünk bizalommal van irántunk ebből a szempontból. Igaza van Istvánnak: jó szakácsmunka ez, amelynek során éppen a megfelelő mennyiségű fűszerrel kell élni, hogy az összhatás harmonikus, a menü jól fogyasztható legyen. Az arányok helyes beállítása perdöntő: az ínyencekre éppúgy gondolnunk kell, mint a szélesebb közönségre, de úgy, hogy a kamarazene remekeiből, például Dvořák és Brahms műveiből mindenképpen kellő mennyiségű ízelítőt adjunk.
István: Popátdolgozások és filmzenék műsorra tűzéséig nem megyünk el a népszerűség kedvéért, bár a Berlini Filharmonikusok példája mutatja, hogy azt is lehet nagyon színvonalasan csinálni. A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertjeinek összeállítása során hasonló problémába ütköztünk korábban: attól féltünk, hogy sok általunk preferált művet nem fognak ismerni, és ez majd elveszi a közönségünk kedvét a bérletvásárlástól. Aztán mégis mertünk bátrak lenni, és sikerült százról négyszázra növelnünk a bérleteseink számát. A titok szerintem a kontextusteremtésben rejlik. A műsoraink összeállításával, az egyes darabok egymás mellé helyezésével megértethető, hogy melyiket miért lehet szeretni, melyek az értékei. Másrészt a KaposFest maratoni jellege miatt bízhatunk abban, hogy akik egész héten át velünk tartanak, azokban kellő mennyiségű felfedezési vágy van, ezért hagyni fogják magukat általunk koncertről koncertre a zene hullámain sodortatni. A sok kiegészítő program gondoskodik majd arról, hogy azok se feszüljenek be, akik amúgy nemigen járnak hangversenyekre, és úgy gondolják, nem értenek a komolyzenéhez. Nálunk feloldódnak, mert – mint egy lelkes bérletesünk mondta – a KaposFesten sokszor még a klasszikus hangversenyek is rockkoncerthangulatúak, a nézőinknek pedig, noha közben jól nevelten ülnek, táncol a lelkük.
Mi mindent lehet a Kaposfestre vonatkozóan unikálisnak, összetéveszthetetlennek tekinteni? Milyen elemek járulhatnak hozzá a látogatónak ahhoz az érzéséhez, hogy ez nem egy fesztivál a sok közül, hanem olyan „tudatmódosítási kísérlet”, amely a klasszikus zene szerelmesévé akar tenni? Mit gondoltok, mi lehet az ünnepi hangulat és annak a magyarázata, hogy Kaposvár a fesztivál idején elvarázsolt helynek tűnik?
István: A tudatmódosítási kísérlet vádját tagadom: mi csak közvetítjük a zeneszerzői gondolatokat, nem a hatásra megyünk. De az igaz, hogy a zene iránti szenvedélyünk átragadhat a nézőkre. Hatunk egymásra és ezáltal a város hangulatára is, amely augusztus 12-étől 18-áig kulturális oázissá változik. Ez részben attól van, hogy majdnem minden program a főtérre és környékére koncentrálódik, esténként pedig Sárközi Laliék együttese játszik a Kapos Hotel teraszán és az Európa parkban. A KaposFest olyan esszencia, amely előadót és közönséget egyaránt arra késztet, hogy a határait feszegesse, kilépjen a komfortzónájából. Én például egyszer pólóban-sportcipőben ültem be a zenekarba, mert inkább gyorsan átnéztem még egy részt a kottában, hogy a többieket minél hatékonyabban támogassam a játékommal, ezért már nem volt időm átöltözni. Kaposváron minden mindennel összenő, és a művészi összetartozásunk érzése kivételesen intenzív.
Balázs: Milyen elemekből áll össze a KaposFest-hatás? Csak megerősíthetem, amit István mondott: meggyőződésem, hogy ilyen fesztivál kizárólag olyan kisvárosban jöhet létre, amelyben, mint Kaposváron, minden egy ötszáz méter sugarú körben történik, a művészek és a közönség ugyanazokon az utcákon sétál, és már a második naptól fogva családias a hangulat. Bősze Ádám tizenöt éves jelenléte, a klasszikus zenét zseniális humorával emberközelbe hozó műsorvezetése is a hatás fontos összetevője. Az emberek érzik, hogy a fellépő művészek szeretik-becsülik egymást, és szerintem az sem mellékes, hogy a fesztivál rendszeres látogatói között sok nem zenész híres embert, például tudóst, más műfajban alkotó művészt lehet felfedezni. Jelenlétüket a fesztivál minőségének szóló és azt erősítő elismerésként értelmezem.
Az egyházi helyszínek és persze az orgona idei bevonása mögött milyen megfontolások húzódnak meg a részetekről? A katolikus és a református templomban elhangzó művek hogyan viszonyulnak a szakrális környezethez?
Balázs: Ez ott kezdődik, hogy már a fesztiválszervezéshez is sok-sok hit, bizalom és szenvedély kell. Bizalom abban, hogy mire a rajtkőhöz térdelünk, minden működni fog. Másrészt szerintem a komolyzenének fontos funkciója, hogy nyugalmat adjon, és a templomi környezet ideális a lelki töltekezésre, elmélyülésre vágyók számára. Meggyőződésem, hogy a világ nagy koncerttermeinek tervezőire erősen hatott a szakrális építészet, és maguk is szakrális tereket akartak létrehozni.
István: Az akusztikát zenei körökben sokan nevezik „a másik hangszernek”, mert a muzsikusnak azon-azzal is játszania kell. Erősen befolyásolja az időzítéseket, a hangulatot. Emiatt a templomokban az ottani akusztikus sajátosságok miatt másképpen kell játszani. Az sem mellékes szempont, hogy nem ismerünk olyan nagy zeneszerzőt, aki számára nem volt fontos a spiritualitás. A református templomba szerda estére tervezett koncertünket kifejezetten meditatívnak, spirituálisnak szánjuk, mert hiszünk abban, hogy a zene a lélek nyelve.
Milyen helyet foglal el a KaposFest a klasszikus zene többi magyar és nemzetközi fesztiváljai között? Ti mennyire figyelitek őket, ők mennyire figyelnek benneteket?
Balázs: Sok fesztiválon megfordulunk szerte a világon, és mivel mi is fesztiválszervezők vagyunk, az erényekből és a hibákból egyaránt igyekszünk tanulni. Én főleg a kommunikáció, a marketing és a szervezés apró részleteire szoktam figyelni. A program összeállítása terén kevesebb külső impulzusra van szükségünk, mivel mindig tele vagyunk ötletekkel, és éppen azzal van a legtöbb munkánk, hogy addig szűrjük őket, míg bele nem férnek egy hétbe. Számomra a világ nagy fesztiváljait megjárt vendégművészek visszajelzései adják a legtöbbet, a KaposFest legnagyobb hozzáadott értékének pedig azt tekintem, ha a vendégeink a fesztiválon túl is látnak fantáziát a velünk való zenei együttműködésben.
István: Tudom, tudjuk, hogy a nemzetközi zenei élet képviselői nagyra tartják a KaposFestet. A magyar fesztiválokat szerintem nem lehet egymással összevetni, mert tőlünk és egymástól is nagyon különbözőek, más-más struktúrájúak. Azzal fejezem be, amivel Balázs kezdte: nagyobb láthatóságra kell törekednünk. Sok régi vendégünk lett az évek során világsztár, és szívesen tér vissza hozzánk ma is: azt hiszem, ennél jobb visszajelzéseket nem is kaphatnánk. Némi szerénytelenséggel talán még az egykori felfedezőikként is tekinthetünk magunkra.
