Az összecseréléseknek amúgy sincs valóságértékük: igazából nem alkattól, hajhossztól, ruházattól függnek Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais kétszázhuszonhat esztendeje regnáló vígjátékában, hanem a lelkületek hevétől, a bebeszélt reményektől, a vágyaktól. Az öncsalástól és az általános csalási-visszacsalási gyakorlat automatizmusától. Az események burka ? mai szemmel nézve, és főleg a vége felé ? nem is komédiai, hanem bohózati. A Maladype Bázison a társulat színészei nyílt vagy elharapott mosollyal, álmélkodással folyamatosan reflektálnak arra, mibe keveredtek. A sok ?félre? megjegyzés, kommentálássá változtatott mondat fokozza és ironizálja a távolságot, amely egy alig ötven nézőt befogadó lakásszínház intimitásában is óhatatlanul megteremtődik a látottak és a látók között.
A színészek jókedvűen, svungosan dolgoznak. A halványabb, szövegelősebb részleteket tempóval gyűrik le, a színesebb, fogasabb, hatásosabb jeleneteket időzőbb, finomabb ritmusban pörgetik. Benedek Mari cigányosan andalúz jelmezeit öltötték magukra: dél-égette feketék, felhős fehérek karéjából kandikál ki a címszereplő félig napvörös ruhája. A tér, Ambrus Mária díszlete csak annyi, amennyit a prológusképp nagy léptekkel fel is mért pár tucat négyzetméter enged: a járások ? kereszt alakban, a kijárati ajtók, szobakapcsolatok felé meghosszítva, meg a négy fal téglalapja mentén, azaz nemegyszer a közönség (egy szelete) mögött ?, s hozzá időnként egy karszék. (Mást aligha viselne el Ibériából a csupa ajtó-ablak, önmaga-díszlete-terem, amelyet szép cserépkályha is fűt.) Zsótérnak az egészre van gondja, de pontos kottával a kiélezettebb rövid monológokra és a legtartalmasabb dialógokra futtatja még a meditatívabb alkalmakkor is derűs értelmezését. Semmit sem kell nagyon komolyan gondolni, mert az ártana a tényleg elkomolyuló replikáknak. Chérubin megteheti ? mi egyebet tenne ?, hogy rajtakapási menekültében az első emeletről nem a (Mikszáth Kálmán téri) dinnyeágyásokra ugrik, hanem előbb fel a kinyitott ablak párkányára, majd kis tétovázást követően vissza a szobába, hogy ?elrejtőzzön? a padlón (a megtiport dinnyeföld pedig muskátli küllemű violát terem, mint halljuk-tapasztaljuk).
Fátyol Kamillának (Fanchette, Antonio lánya) csak a ?semmi sem drága? alkukat engedélyezi az alaposan megcsavarintott cselekmény, Lendváczky Zoltán kissé vékony vígjátéki klisékben tűnik fel (Antonio, a részeges kertész; Bazile, csembalótanár; Don Hiszékeny Liba, helyettes), Faragó Zénó a szív-mitugrásznak ismert Chérubint langaléta, holdvilágképű, teszetosza filozopterrel váltja fel. Az ?egy tömbből faragott? Páll Zsolt talán csak azért érződik talpig feketében is szürkének, mert Törőcsik Mari m. v. a párja. Törőcsik, aki korábban már játszotta Marcelinát, még akkor is remek, amikor nem száz százalékosan remek. A hangját néha rettenetesen kiereszti, omlani akarnának a falak, a többieknek eltérő az artikulációjuk. S neki is, csodálatos, bölcs csendességeiben: ahogy más perceiben százharminc százalékra hozza a figurát, a saját hoppon maradt énjén fintorogni képes, régi és új céljaiba (végre házasság; új család) belevillanyozódó nénikét. Törőcsik mindenestül unikum mindabban, amit csatolt részeivel együtt jobb híján napjaink magyar szellemi életének nevezünk. Alföldi Róbert Nemzetijének bizonyára ma legtekintélyesebb művésze, aki a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban, Vidnyánszky Attila rendezésében is főszerepet alakít (A szarvassá változott fiú ? kiáltás a titkok kapujából; január 13-án lesz vendégfelléptük a Bárkában), és Balázs Zoltán alternatív Maladype Színházának szintén juttat zsenijéből. Három radikálisan eltérő státusú, világképű, összetételű közösség; és Törőcsik Mari mindháromban otthon van. Ki csinálná ezt utána?
A klasszikus színmű mindvégig a jelenben írja magát, olykor igencsak kifenve. Ungár Júlia dramaturg fordítása fogékony a veretes stílre, melyben zavartalanul helyezi el, ha kell, a ?képben vagyok?, a ?kapd be? utcaibb szófordulatait. A fontosabb passzusok ezúttal nem brechtiesen, de markáns kontúrral kérnek figyelmet maguknak Zsótér rendezésében. Megpendül a ?kapsz, elveszel, követelsz? lépcsőzetességének riasztó elve, s a házasság révébe háromszoros hozománnyal evező, Suzanne-ért folytatott ravasz és sikeres küzdelme folytán valamelyes tiszteletnek örvendő Figaro nem ok nélkül nyomatékosítja befejezésül: a feleségemet és a vagyonomat hagyják békén.
