Ugyan a múzeumaink zárva tartanak, mégsem kell képek nélkül maradnunk az adventi időszakban. Ugyan teljesen más élmény a kanapénkból böngészgetni a műtárgyakat, ami nyilvánvalóan nem helyettesíti a múzeumi látogatást, azonban pillanatnyilag ez az egyetlen megoldás arra, hogy kicsit barangoljunk a festmények és szobrok világában. Szerencsére több múzeumunk gyűjteménye elérhető online. A karácsonyhoz kapcsolódó képek közül válogattunk a Ludwig Múzeum gyűjteményéből.

Oláh Mara (Omara): Mara karácsonya, 1987. (olaj, vászon, 2000 körül)

Oláh Mara (Omara): Mara karácsonya

Omara nyolcrészes kék sorozatának egyik darabja ez a festmény. A sorozatban a művész saját életének legfontosabb eseményeit villantja fel, amelyeket a képre festett szöveggel foglalja narratívába. A Mara karácsonya felirata a következő:

„A szép háznak csak én örültem és reménykedtem titokban hogy rendbe jön a házasságunk itt már megvolt minden”

Ez a sor a művész szubjektív szűrőjén keresztül láttatja az eseményeket. Omara származása okán súlyos társadalmi kérdéseket is feszeget. A három részre osztott festmény triptichonként működik: két szélén az elhidegült párt látjuk, a festmény középső eleme pedig fizikailag is lehetetlenné teszi, hogy egymásra találjanak. Végtelen nagy szakadék húzódik körülöttük, amit az alkotó kompozicionálisan is láttat.

Nem ez a legvidámabb ünnepi kép a Ludwig Múzeumból, azonban mégis fontos, hiszen rávilágít arra, hogy a karácsony nem mindenkinek a békét, az együttlétet és a bőséget jelenti.

Eduard Steinberg: Kompozíció november-december (olaj, vászon, 1979)

Eduard Steinberg: Kompozíció november-december

Eduard Steinberg orosz festő és aktivista, az orosz avantgárd második generációnak legismertebb alakja. Kompozíció című műve lírai kép, amely egyszerre idézi meg a téli tájak némaságát és az egyén elhalkulását is.

Az éles kontrasztok és erőteljes színek helyett ezen a művön finom árnyalatok és lágy formák alkotják a kompozíciót, amelyek mint valóságos formák szimbólumaként jelennek meg. Ez a havas táj mély melankóliát áraszt magából, azonban jelen van benne az év vége körüli lelassulás, a befelé figyelés, a csend.

A formák távolban felderengő épületeket rajzolnak ki, amelyek szinte megmerevedtek egyfajta harmonikus, egyensúlyi állapotban. Steinberg úgy véli, a geometrikus nyelv alkalmas a tragikus némaság kifejezésére.

„Számomra ez a nyelv nem univerzális, de meg lehet találni benne az igazság és a transzcendens iránti vágyakozást.”

E képe láttán szinte azt érezzük, mintha egy üres havas pusztában gyalogolnánk a messze kirajzolódó ember lakta település felé.

Samu Géza: Isten báránya bálvánnyá változik (akril, somfa, fehérakác, tölgyfa, 1987)

Samu Géza: Isten báránya bálvánnyá változik

Samu Géza műveinek legfontosabb inspirációs forrása a vidék és a természet. Különleges anyaghasználatú szobraiban előszeretettel használ természetes anyagokat, mint például fát, csontot vagy madártollat, valamint a falusi élet jellemző eszközeit is gyakran beépíti e művekbe.

Alkotásaira azért csodálkozunk rá, mert Samu ezekből az egyszerű és hétköznapi anyagokból képes létrehozni egy semmihez sem hasonlító világot. Szobrai olyan totemekként is értelmezhetők, amelyekben a népmesék és az emberiség ősi tudása elevenedik meg.

Az Isten báránya bálvánnyá változik szobrában egy metaformózisnak és egyfajta időutazásnak vagyunk tanúi: egy keresztény jelkép, az Agnus dei visszalép az időben és pogány bálvánnyá változik. A báránynak szarvai nőnek és mint egy fa, úgy nyúlik az ég felé. A természeti népek totemjeit idézi meg ez a szobor, így abba az időbe repít minket, amikor az állatoknak különleges isteni erőt tulajdonított az emberiség. A mű 1988-ban szerepelt a 43. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonja kiállításán.

Keith Haring: Szárnyasoltár (fehéraranyozott bronz, 1990.)

Keith Haring: Szárnyasoltár

Keith Haring utolsó munkája ez az oltárkép, ami azért is szokatlan, mert az alkotóra egyáltalán nem volt jellemző a vallási témaválasztás. A három tálcán Krisztus élete elevenedik meg. A középső rész főalakja egyszerre jeleníti meg Jézus születését és keresztrefeszítését. Bal oldalon a bukott angyal, a jobb szárnyon a feltámadás látható, alul pedig a tömegek, amint épp részeseivé válnak az eseményeknek.

A mű Havadtőy Sámuel ajándékaként került a múzeumba, aki így emlékezett a Szárnyasoltár megszületésére: „Anélkül, hogy újra átgondolta volna a művet, megállás, javítás nélkül alkotott. A vonalak az agyagban töretlenek, hibátlanok voltak. Keith befejezte a táblaképeket, és most először vette észre a három részből álló oltárkép tálcáit. Sokáig csöndesen nézte, majd munkához látott. (…) A munka kimerítette, és ez volt az első alkalom, amikor láttam rajta, hogy már mennyire legyengült állapotban van. Alig kapott levegőt. Azt mondta:

»Amikor dolgozom, minden rendben, de ha leállok, az kikészít…«”

Georg Baselitz: Krisztus kigúnyolása (olaj, vászon, 1983)

Georg Baselitz: Krisztus kigúnyolása

Baselitz festményeivel folyamatosan azt analizálja, hogy miként lehet megtisztítani a narratívától a szubjektív, konkrét történeti kontextusban fogant motívumokat. Az alakok, jelenetek és kompozíciók újraalkotása kizárólag formai szempontból érdekeli. Célja, hogy egy tartalom nélküli, objektív alkotás szülessen. Önkritikus műveiben a múltat szüntelen újragondoló folyamat átengedi a teret az újra átélhető idő lehetőségének.

Baselitz alkotói életútjának fontos fordulópontja az 1969-es év. Ekkortól vált védjegyévé a vásznain megjelenő motívumok fejjel lefelé való ábrázolása. A Krisztus kigúnyolása is fejjel lefelé helyezi az ábrázoltat, ezáltal feloldja a figuratív ábrázolás és az absztrakció közötti konfliktust.

Érdekes zavart okoz a befogadóban, hogy a kép egyik növénye és a baloldali alak arca nincs fellógatva. A lágy, pasztellszínű mezőkből építkező kép hangulata eltér a megszokott komor és expresszív ábrázolásoktól, ezekkel a világos árnyalatokkal Baselitz elveszi a tragédia élét. A művet az alkotó már a földön festette, alakjait pedig leginkább az ujjaival formázta meg. 

Markus Lüpertz: Pásztor (bronz, ⅙, 1986)

Picasso: A muskétás (1967) és Markus Lüpertz: Pásztor (1986)

Lüpertz ebben a szobrában Picasso Férfi báránnyal (1943) szobrát parafrazálta. Míg a spanyol képzőművész egy statikus kompozíciót alkotott meg, amiben a férfi a kezében fogja és nyújta a bárányt, addig Lüpertz ezt a jelenetet indulattal, erővel tölti meg. Az ő alakja a nyakába veszi a barányát és lábainál fogva büszke tartással cipeli azt.

A szobor megmunkálása is meglehetősen durva, elnagyolt, így az alak és a bárány is a figurativitás és az absztakció határán egyensúlyoz. Nagyon érdekes a pásztor alakja is: míg Picasso esetében maszkulin vonásokat vesz fel az alak, addig Lüpertz figurája nemtől és társadalmi pozíciótól szabad lénynek látszik, ami szépségen innen és túl van. Ez a pásztor azáltal válik igazán absztrakká, hogy nem egy konkrét alakot jelenít meg, hanem sokkal inkább egy fogalom ölt benne testet.

Lovas Ilona: Stáció No. 26. (marhabél, drót, 1995.)

Lovas Ilona: Stáció No. 26.

Lovas Ilona vallásos szentséggel lényegíti át a természetet, a műtárgy rangjára emeli azt. Első Stáció-sorozatát 1984-ben készítette: e hét darab, kézzel merített papíron magvakból és drótokból álló keresztmotívumok rajzolódtak ki és jelzésszerű testamentumszövegek szerepeltek.

A rendszerváltást követően a papírt a marhabél váltotta fel: megtisztítva, megszárítva finom és beszédes anyag született meg. A bél a lélek belső frusztráltságának szimbóluma, ami kiterítve szinte pergamenként viselkedik, átlátszósága jelenti a lélek megmutatkozását. A bél utal a halott anyagból történő átlényegülésre: a testben zajló élet és halál örök körforgására. A Stáció No. 26. művében a lenyűgöző ornamentikát kirajzoló marhabelet orsókra tekerte.

Az így létrejövő formákat Lovas lélekmagoknak nevezi. Míg korábban a lélek folyamatai a kiterítéssel láthatóvá váltak, addig itt újra magukba gubóznak, magként záródnak be. A befelé figyelésről, a bezárkózás szakrális folyamatairól mesélnek ezek a lélekmagok.

Hartwig Ebersbach: Kis keresztrefeszítés (olaj, farost, 1984.)

Hartwig Ebersbach: Kis keresztrefeszítés

Ebersbach Grünewald Keresztrefeszítés olajképét parafrazálja ebben az alkotásában. Igazán izgalmas, ahogy a művész Grünewald expresszív színhasználatát és az ábrázolás brutalitását képes volt a saját szűrőjén átvinni és ezáltal létrehozni egy absztrakt festményt, ami épp olyan erősen hat ránk, mint a reneszánsz mű. Habár a színfoltokból Krisztus alakja épp csak felsejlik, szenvedése azonban pontosan érezhető és átélhető a néző számára.

A festmény körül fekete szegély fut, ami felidézi a kereszt formáját, így határok közé szorítja magát a művet és az ábrázolt jelenetet is. Ugyanakkor a kereszt felső szára kinyílik az ég felé, ezzel mintegy előre jelezve a feltámadás lehetőségét is.

Dimitrij Dimitrijevics Zsilinszkij: A vén almafa alatt (olaj, pozdorja, 1982-84)

Dimitrij Dimitrijevics Zsilinszkij: A vén almafa alatt

Zsilinszkij festménye tele van művészettörténeti utalásokkal, miközben alkotásai a keresztény ikonográfia és a klasszikus festészeti technikák tökéletes ismeretéről is tanúskodnak. Festményei reneszánsz előképekre vezethetők vissza, ugyanakkor azok hangvétele meglehetősen személyes.

Zsilinszkij a hatvanas évek második felétől egyre nagyobb arányban alkot olyan műveket, amelyekben a család és a vallásos tematika kerül központba. A vén almafa keretén két alakot látunk, amelyek a fiútestvérét és édesapját szimbolizálják, akik mindketten tragikus körülmények között hunytak el.

A festmény tiszta és dekoratív tónusai, lágy és íves kontúrjai, az alakok és tárgyak plasztikussága harmonikussá teszi a kompozíciót. A paradicsomi történetet is megidéző jelenet olyan, mintha egy színdarabot látnánk épp: a kosztümös alakok gazdag, színes díszletben játszanak. A három alak az ember három életkorát is szimbolizálhatja, de az apa és testvér nélkül maradt családtagokat is jelenti.

Werner Tübke: Christophorus (olaj, MDF-lap, 1979)

Werner Tübke: Christophorus

Tübke az NDK kiemelt festője volt, aki elhatárolódott a modern és avantgárd festészeti irányzatoktól és inkább a klasszikus művészetből inspirálódva alkotta meg képeit. Ez a festmény Otto Dix Christopherus festményének parafrázisa.

Az olajképen azt a pillanatot látjuk, amint fekete ruhás, sötétbőrű Szent Kristóf vállán a puttószerű, aranyhajú kis Jézussal követi az angyalokat, akik elvezetik őket a szörnyűségek, a háború borzalmai elől.

A mű a hit, a remény fesménye Tübke szerint. Azonban látszik, hogy a Krisztus testéből kiáramló fény nem képes az egész világon szétterjedni, a sötétség mindent beborít. A festmény groteszk alakjai és a sötét tónusok rávilágítanak, hogy az emberiség sosem tanul a saját hibáiból és újra ugyanazokba a sötétségekbe esik vissza. Hiába van ott a feje fölött a fény, azt sosem képes elérni.

A képek forrása: ludwigmuseum.hu

Nyitókép forrása: Pexels.com