Miért egyedülálló a Ludwig?

Közép-Kelet-Európában a budapesti Ludwig az egyetlen, amely nemzetközi, középkelet-európai alkotásokat gyűjt. A környező országokban a saját nemzeti művészetet gyűjtik elsődlegesen, időnként hozzátéve másét is, de ezt nem  konzekvensen teszik. A budapesti viszont következetes, így került a múzeumhoz az alapítvány jóvoltából a koszovói Alban Muja idén tavasszal – a Velencei Biennálén – bemutatott jelentős videóalkotása, a Családi album.

A Ludwig lett az év múzeuma a nagy múzeumok kategóriában. Miért számít különlegesnek ez a döntés?

Magyarország múzeumtérképe rendkívül színes, nagyon széles spektrumot fednek le a múzeumok. A klasszikus kategóriák mellett az jellemzi, hogy erősen specializálódtak az egyes intézmények, de ez a fókusz sosem a képzőművészet. Magyarországon a Magyar Nemzeti Galéria (MNG), a pécsi Janus Pannonius Múzeum és részben a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum és a Szombathelyi Képtár rendelkezik – elsősorban magyar – képzőművészeti gyűjteménnyel, az utóbbiak azonban lényegesen kisebbek, és náluk a hangsúly nem feltétlenül a kortárs képzőművészeti gyűjteményen van. Az MNG is inkább klasszikus modern történeti fókuszú, ezért a Ludwig különleges helyet foglal el ebben a rendszerben: nemzetközi kortárs gyűjtemény tekintetében mi állunk az első helyen.

A díj története során többnyire olyan múzeumok és jelentős kiállítások kapták az elismerést, amelyek inkább állnak a magyar muzeológia fókuszában. A kortárs képzőművészet kevésbé volt jelen a tudományos köztudatban, ráadásul nagyon sok múzeum tudott kiemelkedőt nyújtani a maga szakterületén, újítottak interpretációs, kiállítástechnikai vagy más szempontból. A kortárs művészet háttérbe szorult, és nem volt szem előtt annak tudományos oldala sem.

A Ludwig nagy hangsúlyt fektet a kutatásra és a tudományos aspektusra, ezért vagyunk képesek új módon, másfajta „csomagolásban” közvetíteni a témáinkat.

Egy-egy kiállítást hosszas felkészülés előz meg. Sok oldalról dolgozzuk fel, mielőtt a közönség elé kerül. Fontos, hogy nézőbarát legyen, segítsük a befogadást. A projektek elengedhetetlen része a kapcsolódó múzeumpedagógia, a kísérőrendezvények, mert ezek az adott kiállítást erősítik. Úgy gondolom, ez a komplex szemlélet kelthette fel a Pulszky Társaság figyelmét. Nagy öröm és büszkeség számunkra, és a kortárs képzőművészet számára is, mert ez egy múzeumközpontú és a tudományos tevékenységet is elismerő díj.

Az indoklásában is megfogalmazódik, hogy többek között a kortárs művészetek kutatásában elért tudományos eredményeiért kapta a díjat.

A köztudatban gyakran az a kép él, hogy művészettel foglalkozni nem tudomány. De igen, a művészet is tudomány. Nem véletlenül tanultunk – mi még – művészettörténetet, a mostani fiatalok pedig művészettudományt, ami átfogóbb kategória. Egy-egy kiállítást a téma alapos kutatása előzi meg, mert csak így lehet dönteni arról, hogyan valósuljon meg és hogy megjelenít-e valami különlegeset, vagy sem. A kiállítások szinte mindegyikéhez készül átfogó katalógus, ami azoknál az alkotóknál volt különösen fontos, akik „szürke foltok” voltak a kortárs képzőművészetben, például Érmezei Zoltán (1947-2008), Tolvaly Ernő (1955-1991). Az ő kiállításaikhoz nagy monografikus katalógust adtunk ki.

Tolvaly Ernő retrospektív kiállítása
Forrás: Ludwig Múzeum

A múzeum története mindössze három évtizedre tekint vissza, de ez a harminc év nagyon intenzív és organikus fejlődést hozott. Hogyan zajlott az építkezés?

A mindenkori vezetésnek és a munkatársaknak köszönhetően a múzeum mindig követni tudta a kortárs képzőművészet változásait. Amikor kezdetben a nyugati művészeten volt nagyobb hangsúly, mert még nagy volt az érdeklődés iránta és még nem értük utol őket, akkor Néray Katalin a legnagyobb művészeket varázsolta ide. Ugyanígy zseniális kiállítások születtek a ’90-es, 2000-es évek elején, amelyek különböző megközelítésből mutatták be a művészeti mozgásokat, miközben reflektáltak is az élet jelenségeire. Átgondoltan alakult ki, hogy a nyugati történések irányából mozduljunk el és koncentráljunk arra, amire megvan az adottságunk, a saját történelmi előképünkre, a kulturális múltunkra.

Evvel lassan átalakult a múzeum, és mára elsődlegesen tudja közvetíteni a régióban is a volt szocialista országok jelenkori művészetét. Nagyon fontos aspektus, hogy nemcsak a múltat, a mindenkori neoavantgárdot, hanem a jelent is bemutassuk. Ezt a törekvést folytattam én is: hangsúlyozottan jelenjenek meg különféle stíluskorszakok, egyéni alkotások, és emeljük be, mutassuk be a magyar szürke foltokat vagy a kelet-európai művészetet.

Ilyen volt A bálna, amely tengeralattjáró volt című kiállítás, amely az albániai és a koszóvói albánok munkáit mutatta be, de ilyen volt a nemzetközi pop art kiállítás is, amely ezt az irányzatot mint egy teljesen internacionális jelenséget mutatta fel, miközben nyilvánvaló tette azt is, hogy ha nem is olyan masszívan, mint Nyugaton, de Kelet-Európában is jelen volt. Láthatóvá váltak a lengyel, cseh, szlovák, román, szerb, horvát törekvések. Ebben a témában ez volt az első átfogó kiállítás.

Permanens forradalom
Forrás: Ludwig Múzeum

Számos projekt szólt a konceptuális művészet változásairól, alakulásáról is Kelet-Európában, de már nem összevetve a nyugat-európai tendenciákkal. Ilyen volt például a kortárs ukrán művészetet bemutató Permanens forradalom (2018), amely elnyerte a Global Fine Art Awards közönségdíját, legjobb kelet-európai kiállításként.

Ezek azért váltak jelentőssé, mert a kortárs művészettel foglalkozó szakemberek szeretnek a nemzeti szálon átlépni, és önmagában a témára figyelnek.

Én fontosnak és értékesnek tartom, hogy nemzeti fókusszal mutassunk be valamit, mert átfogóbb képet kapunk.

A globális és a lokális együtthatását sokkal érdekesebb nemzeti szempontból megvizsgálni, és ráirányítani a figyelmet arra, hogy ez vagy az tipikus cseh alkotás. Az irodalomnál ez nem tűnik el, sőt nagyon is fontos, hogy például az író erdélyi származású. A képzőművészet esetében a kortárs kritika, művészetelmélet szereti mellőzni ezt. Mi a nemzeti sajátosságok szemszögéből közelítünk, vállaltan és tudatosan, és ezzel többletértéket teszünk hozzá.

A Ludwig évek óta kiemelt figyelmet fordít a közösségekre és a tudásátadásra. A díj elnyerésében is fontos volt ez az elem.

Nagyon sokféle társadalmi csoport fordul meg nálunk a múzeumpedagógiai foglalkozásokon. Érkeznek hozzánk például fogvatartottak vagy hajléktalanok rendszeresen a kerületből, akik látható felszabadultsággal vesznek részt a csoportos foglalkozásokon. De jönnek fiatalok a leszakadt régiókból is.

A múzeumpedagógiánk kiemelt figyelmet fordít a kamaszokra, hiszen ők azok, akik egy nagyon érdeklődő életszakaszukban vannak, fel akarják fedezni a világot, és intenzív élményekre vágynak. Ők szinte már egymásnak tartanak tárlatvezetéseket. A kamaszokat nehéz megfogni, itt viszont lelkesek. A sikeres múzeumpedagógiánkhoz persze a munkatársak zsenialitása is kell.

Számít, hogy itt kortárs művekkel találkoznak?

Igen, de szükség van a jó megközelítésre is. Tudni kell, hogy miképp közvetítsük azt a nyelvezetet, amivel célhoz érünk. 90 százalékban már nem hagyományos, klasszikus eszközökre van szükség, hanem új, installációs, filmes, videós műfajokra, amelyek ugyan szintén elvontak, de itt másképp van csomagolva a történet. Ez a korosztály még nyitott. A bezárkózás, az elhatárolódás akkor kezdődik, amikor bekerül egy olyan rendszerbe, ami akadémikusabb kánont igényel. A Ludwig fontos feladatának tekinti, hogy ami az oktatási rendszerben valamiért nem tud megvalósulni, azt eljuttassa hozzájuk. Ez valójában nem a művészetről szól, mert mi abban szeretnénk segíteni, hogy megtanuljanak mindent egyszerűbben, de tisztán látni.

És ebben a művészet segít.

Ha egy képen látunk egy nagy vörös foltot, akkor induljunk el asszociációkkal, sokféle, érzelmi és értelmi megközelítéssel, és ha végigmegyünk egy ilyen széles értelmezési skálán, akkor más területekre áttéve jobban értelmezhetővé és egyszerűbbé válnak a dolgok.

A Ludwig számára a kihívás az, hogy mit tud eljuttatni a nézőkhöz a kortárs képzőművészeten keresztül, és ha sikeres, akkor a néző, a befogadó azt tovább tudja fejleszteni. Hasonló ez, mint a Kodály-módszer: a szolfézsen keresztül – ha jó a tanár – a kevésbé muzikálisak is megtanulhatják, hogyan épül fel egy-egy zenei rendszer. Ezért volt az felszabadító.

Mi nyelvezeteket szeretnénk kialakítani, megtanítani, hogy ne beszéljünk el egymás mellett. A kortárs képzőművészetet illetően úgy tűnik, hogy főleg a felnőtt művészekkel nem beszélünk egy nyelvet, de gyakran ők sem egymással. És nem a legzajosabbak a legjobbak, sőt ez gyakran arra szolgál, hogy elfedje a hamis művészetet.

Fabényi Julia
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond

A Ludwig mára igazodási pont lett?

Nagyon széles a Ludwig spektruma, mindenki megtalálhatja a maga helyét, de az alapvető szempont mindig a minőség, az igaz tartalom. Van absztrakt giccs is, és a giccs az egyik legveszélyesebb dolog.

A múzeumra nagyon jellemző az interaktivitás.

Szinte minden évben tudunk olyan kiállítást létrehozni, amelynek kifejezetten ez a célja. A Közös ügyeink – Együttműködésen alapuló művészeti projektek című kiállítás (2018) jó előzmény volt a Ludwig 30 programokhoz. Ezek ingyenesek voltak, bárki bejöhetett. Ezt akkor tehetjük meg, ha éppen jól állunk anyagilag. Most ilyen látogatásokat nem engedhetnénk meg magunknak, nem csak a pénzt miatt, hanem mert 50 látogató a maximum. A Ludwig 30 programsorozaton (2019) naponta hatszázan voltak.

A közösségi együttműködésen alapuló művészet arról szólt, hogy civilek és képzőművészek közösen tevékenykedtek, és erre különféle formákat, modelleket dolgoztak ki, aminek köszönhetően például látássérültek, nehezen kezelhető gyerekek is alkotók lettek. Nagyon sikeres volt. Az ingyenesség – vagy jelentős kedvezmények – nagyon fontos, mert sokak elől gördíti el az akadályokat, hiszen ha tudnak, akkor jönnek is. A múzeumnak nagyon jót tesz az integrált állapot is a Müpával, mert ők szintén egész napos programokat kínálnak különböző társadalmi csoportoknak – kismamáknak, nagymamáknak, másoknak –, akik azután nálunk is rendszeres látogatók. A Müpa-jeggyel ingyen be lehet jönni a Ludwigba, és ezért tartunk például nyitva este 8 óráig, hogy a koncert előtt még betérhessen hozzánk a közönség.

A Velencei Biennále nagyon fontos része a Ludwig tevékenységének.

Az intézmény kétfős „csapata” felelős a magyar részvétel megszervezéséért – ehhez külön állami támogatást kapunk –, ami nagy szakmai kihívás, nagy presztízs és felelősség és nagyon szeretjük csinálni. A mi „profitálásunk” ebből, hogy hozzájárul a nemzetközi kapcsolataink építéséhez. Jó rendszernek tartom, hogy egyetlen intézményhez van rendelve a biennále – ez nem mindenütt van így –, és örülünk, hogy éppen minket választottak. Ezzel mögé került egy szakmai vezetés, elismert művészettörténészekkel.

A múzeum a biennále magyar vonatkozású történeti hátterével is foglalkozik, a könyvtár számára pedig megvásároljuk a még fellelhető katalógusokat. Jónak tartom azt is, hogy pályáztatással zajlik a kiválasztás. Mi kurátori pályázatot írunk ki, ami azt jelenti, hogy a művészt képviselő szakember indul a pályázaton. A kiválasztáskor a színvonal, a minőség a szempont, a tavalyi magyar résztvevő, Waliczky Tamás például Prima Primissima díjas lett. A Ludwig a biennále anyagából most ajándékba kap egy művet/alkotást a művésztől, korábban ezt megvettük.

Waliczky Tamás Képzelt kamerák című tárlata
Forrás: Ludwig Múzeum

A Ludwig online felülete nagyon szép, gazdag tartalommal. Könnyebben át tudott állni a virtuális „üzemmódra” a pandémiás helyzetben?

Egy múzeum, amiben nincsenek emberek, ahonnan hiányoznak a valóságos látogatók, az embertelen, mert semmi nem tudja helyettesíteni a valódi fizikai találkozást. A Ludwig szinte mindent dokumentál a kezdetektől, ezért jelentős hang- és filmes anyaggal, dokumentumokkal rendelkezik. Ez nagy előnyt jelentett, de ezeket nem lehetett egy az egyben közzé tenni, hanem nézőbarát formátumot kellett létrehozni, aminek a technikai megvalósítása is nagy kihívás volt a home office-ban. Nagyszerű beszélgetések születtek például, amihez olyan partner is kellett, mint például a Könyves Magazin és Valuska László – némelyiknél 22 ezres volt a nézőszám – vagy Készman József, akinek a beszélgetését Barabási Albert-Lászlóval 40 ezren nézték meg. Fontos szerepet kapott a blog is, ahol mindenki publikált, most felerősödött ez a tevékenység. Az olvasók száma itt is száz és nyolcszáz között mozgott.

Hogyan vesz részt a múzeum életében az alapítvány és a fenntartó?

Az alapítvány biztosít forrást a gyarapításhoz, megközelítőleg 100 ezer euró értékben évente. A külföldi kortárs műveket helyben pályázzuk meg, és az alapítvány szinte mindent megvásárolt, amit kértünk. Elfogadják a kéréseinket, hiszen ez az ő vagyonukat is gyarapítja, az ő leltárjukba kerül be, nálunk csak letétben van. De ajándékoznak is a múzeumnak, ami így a magyar állam tulajdonába kerül.

Tehát műtárgyakat vásárol, illetve programokat finanszíroz, a fenntartó pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma, akivel bizalmon alapuló jó kapcsolatunk van.

Azért is kapta meg a Ludwig a Velencei Biennále szervezését, mert mi nem szélsőséges, trendi szemléletet képviselünk. Az egyetlen szempont a válogatásnál, hogy a valóban arra méltó, értékteremtő alkotásokat és jelenségeket mutassa be a Magyar Pavilon.

A budapesti Ludwig külföldön is megjelenik.

A koblenzi Ludwigban most nyílt tárlatunk – ők már a második kiállításunkat veszik át –, a Lassú élet. Radikális hétköznapok, amit itthon már nem tudtunk megvalósítani nyáron. Még soha nem történt olyan, hogy külföldön lett volna a premier.

Nyitókép: Rosta József