Újra itthon az elveszett művész

Miért jelentős lépés, hogy Waliczky Tamás, a hongkongi egyetemen oktató újmédiaművész képviseli Magyarországot az 58. Velencei Biennálén? Hogyan érezné magát egy konzervatív ízlésű kiállításlátogató a kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb fesztiválján? Miért nyerhette meg az Arany Oroszlán-díjat idén Litvánia egy látványos operaelőadással? Egyebek mellett erről is kérdeztük Ferenczy Bálint Londonban élő művészet- és fotótörténészt, az Initio Fine Arts Gallery alapítóját, akivel Velencében találkoztunk.

"Ez az alkotó egy zseni, ezek a kamerák maguk a jelent, az itt-és-most pillanatát ragadják meg" - lelkendezett a Magyar Pavilon megnyitója után egy francia hölgy Waliczky Tamás műveiről. Mi a jelentősége annak, hogy éppen ő képviseli most Magyarországot?

Waliczky Tamás Magyarország elveszett művésze volt. 20-30 éve kezdett el digitális művészettel foglalkozni, abban az időben a számítógépes grafikák korszakalkotónak számítottak. Nem tudom, hogy manapság a magyar közönség mennyire nyitott az ilyesmire, de akkoriban ez teljesen avantgárd és új elképzelés volt. Nem véletlen, hogy úgy alakult a pályája, hogy most Ázsiában él, a hongkongi egyetemen tanít. Emiatt Magyarország egy kicsit el is felejtette, hiszen nem láttuk a munkáit. Az 58. Velencei Képzőművészeti Biennáléra sikerült őt és a művészetét visszahozni, és újra bemutatni a magyaroknak. Nagyon fontos, hogy őt mutatjuk be ezen a nemzetközi kiállításon, hiszen ezzel újrakezdődhet a párbeszéd a magyar művészekkel és közönséggel.

A többi nemzeti pavilonban látott kiállításhoz viszonyítva milyenek a magyar alkotó művei? Szinte mindenütt nagyon formabontó tárlatot lehetett látni, Waliczky Tamás elképzelt, digitálisan létrehozott kamerái a filozófiai mondanivalójukkal is megmozgatták a látogatók fantáziáját.

Waliczky Tamás művei az újművészetet képviselik. Ez azt jelenti, hogy nem festészettel, szobrászattal, vagyis a klasszikus művészeti irányokkal foglalkozik. A 21. század eszközeivel, számítógép segítségével dolgozik. Idén is sok ország mutatott be videóinstallációt készítő alkotót a nemzetközi közönségnek. Egy konzervatív ízlésű látogató nem feltétlenül érezné jól magát a velencei kiállításokon, nagyon kevés klasszikus művészeti tárggyal találkozna. Ha ilyen szemmel nézzük Waliczky tárlatát, ahol fényképeket, számítógép segítségével megrajzolt 3D-s terveket láthatunk kamerákról, akkor azt mondhatjuk, hogy teljesen beleillik a 21. századi kortárs művészeti irányzatba.

A Velencében rendezett biennále mutatja meg, hogy éppen most mi a trend a kortárs képzőművészetben?

Igen, és mellette a Kasselben, Németországban rendezett Documenta a legelőremutatóbb, legmodernebb és a legnyitottabb művészeti rendezvény. Ez egy kortárs fesztivál, ahol sok embernél kiütheti a biztosítékot az, hogy milyen műtárgyakkal találkozik.

Az egyik különdíjas a nigériai Otobong Nkanga, aki a földdel, a politikával és különböző helyi problémákkal foglalkozik. A másik a mexikói Teresa Margolles, aki azt igyekezett bemutatni, Mexikóban milyen elnyomott helyzetben élnek a nők. A biennálén sok szubkultúra is megjelenik. De ennek ez a lényege, hogy minél több nézőpontot megismerjünk, és a közönség számára kinyíljon a világ.

Ha már szóba kerültek a díjazottak, mi a véleménye az idei Arany Oroszlán-díjas nyertes alkotásról, a litván pavilonban látottakról?

A megnyitó idején nem volt jó idő Velencében, és nagyon kontrasztos érzés volt, amikor kintről, az esős környezetből bementünk az indusztriális jellegű épület belsejébe, ahol hirtelen megjelent előttünk egy színdarab. A nagy térben felülről néztünk le egy strandra, a látványt pedig videófilmnek éreztük, furcsán élethűnek.

Nem véletlenül, mert valóban berendeztek az épületben egy tengerparti strandot, ahol emberek fekszenek a homokban, és úgy van bevilágítva, hogy erős napfény alatt érezzük magunkat. Kortárs operát láthattunk, ahol a strandon fekvők kezdenek el énekelni a környezetváltozásról, a globális felmelegedésről. Ez az opera, a valós jelenet a látogatókat nagyon könnyen bevonzza érzelmileg. Valószínűleg ez az élmény volt az, ami a zsűri elismerését is kiváltotta.

Manapság az ilyen performanszok számítanak igazán előremutatónak a kortárs képzőművészetben?

Változó, mikor kinek mi tetszik jobban. A performansz és a videóművészet mindig fontos helyet foglal el a biennálékon. Egészen más, mint amikor például Budapesten a Ludwig Múzeumba vagy a Nemzeti Galériába megyünk egy kiállításra. Ott a befogadóhoz is igyekeznek igazítani a kiállított műtárgyakat. A biennálén látott performanszok és videóinstallációk nagyfokú koncentrációt és gondolati befektetést igényelnek a nézőtől. Az előadás gyakran húsz perc is lehet, ráadásul sokszor nincs is katarzis a végén. Ám ha szerencsénk van - mint például a litván operaelőadásban - akkor nagy élményben lehet részünk.

Melyek voltak a kedvenc pavilonjai idén, és miért?

Nagyon nehéz kérdés. Minden ország különböző pavilonokban, épületekben jelenti meg a saját kiállításait, művészeit. Illetve a biennále főkurátora több nemzetközi művész alkotásából rendez kiállításokat Velencében két helyszínen: a Giardiniben illetve az Arsenal terültén. A mostani kurátor, Ralph Rugoff, a londoni Hayward Gallery kurátora azt mondta, hogy a kortárs művészet sokszor nehezen emészthető, nagy fokú nyitottságot és energiabefektetést igényel a közönségtől, számára pedig fontos, hogy a művészet lekösse az emberek figyelmét, szórakoztassa őket. Az általa létrehozott vegyes pavilonok olyan műveket mutattak be, ahol különböző mozgó tárgyakat láthattunk.

Több alkotás foglalkozott a 21. század modernizációjával, a globális felmelegedéssel, a nemi kérdésekkel, a bevándorlással, csupa olyan témával, amivel naponta találkoznak az emberek. Számomra a legérdekesebb a francia pavilon volt, ahol egy videóalkotást láthattunk. Nagyon hosszú, csaknem kétórás várakozás után lehetett bejutni, de nem a főbejáraton, hanem a pavilon alapozásának megnyitásával létrehozott hátsó kapun keresztül. Ez jelképes is lehet: nem mindig jó, ha elölről, a szép oldalról próbáljuk megközelíteni a dolgokat. Néha el kell kezdeni a dolgok mögé nézni.

Laure Prouvost, egy fiatal művész alkotása egy avantgárd film volt az utazásról és a művészetről. Azokat a pillanatokat rögzítette, amikor megtudta, hogy ő képviseli a biennálén Franciaországot. Elutazott a családjához egy kis faluba, a barátaihoz Párizsba, majd egy számára fontos kertben láthatjuk őt, ahol gondolkozni szokott és ihletet meríteni. A filmen láthatjuk, hogyan utazik el Velencébe, ahol várja őt a megmérettetés és a siker. Ez nem egy klasszikus műtárgy, hanem egy nagyon szép lírai videó, amely révén végig tudtuk követni, mi játszódik le egy művész fejében, amikor létrehoz valamit, és mit érez, mikor részt vehet a Velencei Biennálén.

Már a film is a képzőművészet része?

A képzőművészet már az 1920-as évek óta kísérletezik a filmmel, például Salvador Dali is. Elvont, de izgalmas művek ezek. A 20. század művészetére jellemző az interdiszciplinaritás. Sok képzőművész próbálja elhagyni a saját médiumát, és más művészekkel dolgozik együtt. Az alkotásaiba másfajta eszközöket is próbál bevinni, például a digitális képalkotást, a fotót, a videót.