A film klasszikus szerkezetbe foglalja az egymástól elképzelhetetlen távolságba került családtagok két találkozását. A gyimesi havasok téli képeivel indul, amikor a szülők elszánják magukat, hogy meglátogassák három éve nem látott lányukat. Karácsonyi ajándék az út, és a befagyott vasútállomás, az utazókat misén megáldó helyi pap, a disznók etetése, a rokonok reggeli kávézása valóban ajándék a nézőnek is: szépen belefolyik a család és egyben a falu életébe, mintha mindig ott lett volna. Költői vonulatot visz a filmben, hogy a család neve maga is Karácsony, sajnos ez a párbeszédekben nem eléggé érzékelhető.
Az első törést ott érezzük, amikor a repülőút - ami a szülőknek életük első nagy utazását jelenti - a filmből teljesen kimarad. A gép felszáll, majd a következő snittnél már Perthben vagyunk, a megérkezésnél, pálmafás nyári melegben, ugyanazt a karácsonyt várva, mint a méteres gyimesi hó alatt. Aztán az első képek után rádöbben a néző, hogy a stáb feltehetően Ausztráliában operatőrt váltott (így is volt), és egy darabig be kell érnie sokkal gyatrább képi élménnyel. De itt várja a szülőket Enikő, a fékezhetetlen energiájú lány, aki már az autóban határozottan kijelenti, hogy a föld nem lapos, szó sincs láblógázó világvégéről.
Hamarosan a néző is belátja, hogy a nyolc általánost végzett Enikő számára az élet ugyanúgy megy tovább az óceán partján, mint otthon, napi 12 órai megfeszített munkával, egymás után elvégzett iskolákkal és tanfolyamokkal, csak itt néha örülni is tud. A férj, Attila is jól ismeri az Enikő diktálta tempót: az ő édesanyja is ugyanebből a faluból startolt annak idején, ő is Ausztráliában látott először igazi nagyvárost. Két nemzedék meséli el az emigráció történetét Perthben, a karácsonyi asztalnál, és egyre kevésbé tarkítják a szavaikat angol kifejezések, egyre fogy az ausztrál akcentus és erősödik a közös csángó hanghordozás. Enikő mégsem a világ végére ment, hanem az övéhez hasonló, gyökereit makacsul őrző csángó családba, akik történetesen Nyugat-Ausztráliában élnek, de azért hetente mobiltelefonoznak a Gyimesben hagyott nagymamával.
A film utolsó harmadát fél évvel később, Enikő és Attila hazalátogatásakor forgatták. Újabb különös fordulat: itthon már egyetlen angol betétszó sem hagyja el a fiatalok száját, és megfogalmazódik bennük a következő cél: építenek egy házat a faluban, kozmetikával, spa-val (ki tudja, ez itt mit is jelent), és a nyarat otthon fogják tölteni.
Kérdéseket bőven hagy a másfél órás film, de ezek egy részét a népmesék bölcsessége szépen megválaszolja, például úgy, hogy a legkisebb királyfi azért megy minél messzebbre, hogy onnan haza tudjon jönni. Enikő története - és mögötte párhuzamként az anyósáé - szép példázat összetartásról, öröklött készségekről, vasakaratról, megvalósuló álmokról. Sajnos a rendezés inkább elvett belőle, mint hozzátett: néhány részlet menthetetlenül unalmassá nyúlt, és a gyimesi részeket forgató operatőrök (Ágoston Gábor és Bálint Arthur) finom, mesésen realisztikus világa messze túlszárnyalták a Perth-ben dolgozó operatőr, Baranyai László képeit. Elvarratlan gondolatok is jócskán maradtak, sőt kihagyott ziccerek is: a gyimesi nagyanyó esti imájánál véget ért a film, de ezt a rendező nem vette észre és még rátolt egy fölösleges, inkább giccsnek ható zárszót. Jobb lett volna, ha a tempó igazodik a főszereplő fiatalasszony ritmusához, mert úgy nem csak a valóság talaján járó, de zenei értelemben is hiteles filmet látnánk.
