2021-ben jelent meg a legutóbbi lemezetek. Azóta mi történt a zenekarral?
A Húszas évek album után sűrű időszak következett. Sokat koncerteztünk, és bár elkészült három-négy szám, közben pedig folyamatosan írtam újakat is, egyszerűen nem volt idő dolgozni ezeken abban a nyugodtságban, ahogy szerettük volna. A dalok tehát gyűltek, hiszen bennem mindig vannak olyan dolgok, amiket próbálok megírni, mégis hosszú ideig kellett várni a mostani lemezre.
Egészen versszerűek a mostani szövegeid.
Bizonyos értelemben igen, vannak bennük poétikus mozzanatok, igyekeznek a magaskultúra irányába mozogni, azonban gyakran a zene győzedelmeskedik. Míg egy vers minden sorának kiválónak kell lennie, addig egy dal esetében a zene és a szöveg kohéziós ereje megengedi, hogy egy-egy taktus textuálisan gyengébb legyen. A refrénbemondás erőssége sem azon múlik, hogy a szöveg önmagában erős-e, hanem, hogy a mögötte levő zenei esztétikával együtt működik-e. A mostani lemez dalai olykor annyira plasztikusak, hogy az egy versben már lehet, hogy ciki lenne. Azt viszont jól látod, hogy ezekben a dalszövegekben vannak bizonyos sorok, amelyek elindíthatták volna az egészet afelé, hogy a végén vers legyen belőle. De nem ez volt a szándék.
Korábban is megjelent, most viszont több számnál előjön, hogy a refrén tulajdonképpen egyetlen sor kvázi mantraszerű ismétlése.
Ebben van egyfajta önkritika részemről. A régebbi dalszövegeim között sok olyan van, amit túlírtnak vagy túl sűrűnek érzek, és utólag úgy gondolom, ez nem vált a dal előnyére. A magyar alternatív zenei hagyománynak a szövegközpontúság egyébként is sajátja, nem véletlen, hogy én is becsatolódom ebbe. Emellett törekszem a popzenei kánon által diktált dalszöveg-elgondolásoktól távol tartani magam, ugyanakkor fontos, hogy megtaláljam az egyensúlyt a komplexitás és a közérthetőség között. Az egyszerű refrének talán pont azzal segítenek, hogy a szöveget a könnyebb érthetőség felé tolják el.
Az is izgalmas, hogy a mostani nyolc dal bejár egy narratív ívet.
Alapvetően nem vagyok a konceptlemez híve, mégis érzékelem, hogy a lemezen van pár olyan dal, ami kapcsolódik egymáshoz, és végül kiad egy narratívát. Régebben absztraktabb szövegeket írtam, a benyomásokon volt a fókusz, a mostaniaknál jellemzően egy adott szituációból indultam ki, és azt festettem le. Konkrétabb helyzeteket, egyértelműbb történeteket rajzoltam meg. A dalok sorrendjét Egyedi Peti, a lemez producere állította össze. A lírai én rögtön a Senkik című első számban detektálja, hogy csak egy marginális réteg hangján képes megszólalni. A lemez tehát a kirekesztettség egzisztenciális pozíciójából indul. A Boldogokban a lírai én felismeri, hogy körülötte mindenki boldog, majd a történetbe finoman beágyazódik egy párkapcsolati szál, ami a Vadászattal indul, majd a vadász rájön, hogy valójában nem „prédaszerzésre” vágyik, viszont túlságosan gyáva ezt beismerni, majd talál valakit, akivel megpróbál túlélni, és elmenni a végéig.
Mégis feloldozás nélkül maradunk.
Én most ilyennek érzékelem a világot. Azt látom, hogy az emberek megtanulják gyűlölni egymást, és gyakran elfelejtik azokat a dolgokat, amiket szerettek a másikban. Ténylegesen foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon el lehet-e menni valakivel az élet végéig, illetve hogy ha együtt maradunk, vajon meg tudjuk-e őrizni magunkat. Nagyon sok olyan példát látok magam körül, hogy emberek azért maradtak együtt, mert kötik magukat valami normához, miközben már rég megszűntek azok lenni, akik lehettek volna, s valójában nem is együtt, hanem csak egymás mellett vannak.
A lemez egyfajta általános emberi létállapotról is szól.
Igen, viszont nem aktuálpolitikai szempontból. A dalok reflektálnak a modern társadalomban jelentkező individualizmusra vagy elmagányosodásra, de semmiképpen sem szeretném, hogy azt gondoljuk, a szövegekben az aktuális helyzetekre reflektálok, mert a lefestett állapotok általában szólnak az emberi létezésről, a közösség és az egyén viszonyáról, a társtalanságról. A szövegeknek ennyiben nem a politikához, hanem a mindenkori ügyekhez van köze. Ahhoz, hogy az emberek bizalmatlanná váltak, a társadalom pedig annyira törékeny és sérülékeny, mint korábban sohasem. Székely Zsófi lemezhez készített grafikái is ezt az érzést igyekeznek megfogni. A címekkel pedig tulajdonképpen megnevezem azokat a közösségeket, amelyek olyan tagokból állnak, akik nem biztos, hogy ismerik egymást, mégis összetartoznak, hiszen a többségi társadalom valamilyennek bélyegzi őket. Stigmatizációs környezetben élünk, akkor is, ha azt hisszük, hogy a mainstream részesei vagyunk.
Honnan a lemez címe?
Azt érzékelem, hogy az emberek nagyon könnyedén törölnek ki bizonyos személyeket az életükből. Olyanokat, akik korábban sokat jelentettek számukra. Aztán történt valami szakadás, és az illető homlokegyenest mást kezd gondolni a korábbi szép pillanatokról is, és képes arra, hogy a másikat teljesen kiiktassa az életéből. A social media korában ez még egyértelműbbé vált: az emberek az adott konfliktushelyzet megoldása helyett sokkal egyszerűbbnek érzik megnyomni a tiltás gombot, és a továbbiakban tudomást sem vesznek a másikról. A három T betűs szó nyilván behívja az aczéli három T-t is, de koncepcionálisan nem szerettünk volna kapcsolódni a Kádár-kori kultúrpolitika működéséhez.
Milyen férfiképet rajzolnak ki a dalok?
Korábban is megjelent ez a dühös, de érzelmes férfi, aki képes az önreflexióra és a kérdésfeltevésre vagy a kételyeinek a megfogalmazására. Talán a zenei hangvétel miatt most kicsit dühösebbnek vagy reményvesztettebbnek tűnik, mint a korábbi dalok esetében. Kevésbé szarkasztikus, sokkal inkább rezignált. A következő dalok valószínűleg már másféle attitűdből szólalnak majd meg, ezt az érzelmes, dühös férfit, úgy érzem, kimaxoltam.
Zeneileg miben hoz újdonságot a lemez?
A rockzene továbbra is megjelenik a dalainkban, ezt nem is akarjuk elhagyni, viszont mi is szeretünk kipróbálni új dolgokat, vagy kísérletezni bizonyos eszközökkel. A Rémültek és a Gyávák esetében használtuk az arpeggiatort, aminek köszönhetően lett egy furcsa vagy szokatlan elektronikus vonal is ezekben a dalokban. Nekünk kihívást jelent, hogy ezeket kicsit másképpen kell játszani, és reméljük, a közönség is észreveszi az újféle hangzást.
A pécsi ZAJZAJZAJ stúdióban, Egyedi Petivel vettétek fel a lemezt. Mennyire van közel még ez az anyag?
A második fele még nagyon közeli. Két etapban vettük fel, az első részre már nagyjából tudok felülről tekinteni, de a Túlélők, a Gyávák, a Rémültek és a Vadászok még erősen hat rám. A lemeznek egyébként jót tett, hogy két körben vettük fel, és hogy a kettő között viszonylag sok idő telt el. A múlt héten tartott lemezhallgató buli azonban megint közel hozott érzelmileg ezekhez a dalokhoz, az igazi eltávolodás majd akkor történik meg, amikor elkezdjük őket játszani.
Milyen utakat nyit meg az album?
Zajlik a dalok újratanulási folyamata, hogy a november 23-i lemezbemutató koncerten a Dürerben már jól szóljanak. Közben nem bírtuk ki, hogy ne nézzünk rá egy új dalkezdeményre, így távlati célként új anyagok is vannak a láthatáron, illetve készülünk a lemezbemutató turnéra, majd indul a fesztiválszezon. Nyárra tervezzük a Reggelizz anyámmal eseményt is, egy másfél órás koncertet, ahol más zenekarokkal összefogva egymás dalait fogjuk játszani.
Portréfotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
