Pénteki kultúrrandi Karádi Gergővel, a Sorbonne Sexual frontemberével

A szövegalkotás és a zene szeretetét volt kitől örökölnöd, vagy más módon lobbantak lángra nálad ezek a „szerelmek”?

Első generációs zenész vagyok, de édesapám zeneszerető ember, illetve valamelyest zeneértő is, az első beavatottság-élményeim az általa mutatott zenékhez kötődnek. Ötévesen erős audiovizuális hatás volt, mikor Horvátországban a szerpentinen autózva a Led Zeppelin egyes lemeze üvöltött a kocsi rádiójából, illetve nagy élmény volt a 2006-os Eric Clapton-koncert az Arénában. Ezek irányított dolgok voltak, egyfajta zenei nevelés.

Élénken él bennem az az emlék is, mikor egy balatoni nyaralás során családilag elkeveredtünk egy Edda-koncertre. Egy pokrócon ültem a tömeg közepén, körülöttem bakancsos fiatalok. Apám felemelt, hogy egy pillanatra lássam a színpadot, de csak a hosszú hajakra emlékszem. Gyermekként is éreztem, hogy itt valami történik,

hogy ez meg fog határozni.

Bakancsos fiatal nem lettem, és különösebben Edda-rajongó sem, de úgy gondolom, hogy maga a rock and roll-szituáció valamilyen értelemben hatott rám. Az első saját felfedezés a Green Day volt. A Bullet in a Bible koncertfilmet le tudtam játszani egy gatyamadzagra aggatott miniteniszütőn, 2007 karácsonyára pedig kikönyörögtem egy gitárt. Szöveget eleinte angolul írtam, és többnyire kényszerű módon, aztán a Zöld Pardon-korszakban csatlakoztam rá az alternatív zenekarok által képviselt szövegvilágokra, illetve szépirodalmat is ekkor kezdtem el aktívabban olvasni.

Mikor éreztél rá először az írás ízére?

Ezúton is szeretnék elnézést kérni Csereklyei tanárnőtől, a középiskolában többnyire az ő irodalomóráin próbáltam írogatni. Verseknek gondoltam ezeket a szövegeket, de ma már tudom, hogy egyáltalán nem voltak azok. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy piszok rossz versíró voltam, illetve vagyok. Ha az „íz” alatt azt értjük, hogy tudatosodott bennem, hogy írok, akkor az e tájban lehetett. A hibám mindig az volt, hogy alkotói kontroll nélkül akartam túl nagyot mondani. Ma már értem és megfogadom Esterházy Péter intelmét, hogy egy sor megírásához és kihúzáshoz ugyanazok az energiák szükségesek.

Én főleg a dalszövegeidet és a lemezkritikáidat tanulmányoztam, de úgy sejtem, hogy a próza is gyakori vendég lehetett a papírodon. Mely területek a kedvenceid, és hol olvashatunk tőled?

Ha író lennék, akkor novellista lennék, annak ellenére, hogy az emberek itthon leginkább regényeket szeretnek olvasni. Kiemelendő publikációim nincsenek, a dalszövegírás általában elvette minden energiámat, így a más jellegű szövegek leginkább a fiókban pihennek. Ezen a jövőben változtatni akarok. Most éppen a RNR365-ön dolgozom, mely a rock and roll idealisztikus feltámasztására írt aforizmagyűjtemény, minden napra jut egy kemény állítás a rock and rollról.

Mi ihlette a születését, és mikorra tervezed a megjelenését? Kaphatunk belőle egy kis ízelítőt?

Úgy látom, hogy 2022 őszére állhat össze. Azt vettem észre, hogy vannak közegek, melyek a rock and roll látszatfátylát terítik magukra, és ezzel adott pillanatokra megölik magát a rock and rollt. A sok mondat közül nehéz kiemelni egyet is, de ha muszáj, akkor álljon itt e megállapítás, mely úgy emlékszem, hogy az elsők között volt:

„A rock and roll úgy öl, hogy közben buzdít a feltámadásra, a rock and roll úgy butít, hogy közben nem hallgatja el a lényeget, a rock and roll úgy dönt nyomorba, hogy azt érzed, még sosem voltál ennyire a helyeden.”

Dalszövegek tekintetében kik, mik a legnagyobb múzsáid?

Bereményi Gézát mondanám először, a Fehér babák takarodója az egyik kedvenc lemezem, mélyen belém költöztek azok a szövegek. Aztán említhetném Beck Zolit, Szűcs Krisztiánt, Lovasi Andrást, Őz Zsoltot, Egyedi Pétert. Tőlük tanultam meg, hogy a szövegben rejlő törekvéseim hogyan válhatnak lényegivé.

Beck Zoli neve gyakran merül fel veled és a Sorbonne
Sexuallal kapcsolatban, mintha egyfajta mentor lenne. Hogyan kezdődött ez a
zenei barátság?

2014-ben az Ördögkatlan fesztiválon épp a narancsligetbe tartottam Beckék koncertre, délután volt még, de az ember fia a katlanon ilyenkorra már fröccsözik, ezért Zoli beállás alatt feltett kérdésére, miszerint „ki szeretne majd feljönni a színpadra?”, bátran feltettem a kezem. Poénból. Aztán én lettem a kiválasztott, a koncert egy bizonyos pontján felmentem, és együtt játszottunk Lou Reedet, én ukuleléztem. Aztán ostromoltuk őket a zenekarral rendesen, hadd játszunk velük pár koncertet. Ez végül össze is jött, hatalmas élmény volt, és nagy előrelépés számunkra.

Van kedvenc sorod, ami rögtön beugrik, akár magadtól, akár mástól?

„Ezer oldal teleírt kotta vallott aranyérmes kudarcot.”

Szűcs Krisztián énekli ezt a Heaven Street Seven Felkeltem a reggelt című lemezén.

Meg
lehet azt fogalmazni, hogy mitől lesz egy versből dalszöveg, vagy épp fordítva?

A versben eleve ott van a zene, vagy ha tágabban szeretnék fogalmazni, akkor a nyelvben is ott van, de alapvetően szétválasztanám a dalszöveget és a versszöveget. A dal esetében a legtöbbször a zenei valóság szervezi a textust. Persze ez nem azt jelenti, hogy akkordmenet nélkül nem lehet szöveget létrehozni, de a létrehozás aktusában már benne foglaltatik egyfajta zeneiségre való törekvés. Esetemben a dalszerző egybeesik az előadóval. A dal igazi léte a színpadon érhető tetten, az interpretálónak pedig van egy nyilvános énje.

A vers megírásához más dinamikák kellenek. A költő nem operálhat olyan sorokkal, melyeket a zene úgyszólván „megment”, minden sornak kiválónak kell lennie. A költő nyilvános énjét legfeljebb a felolvasóesten láthatjuk, nem olyan transzparens a személye, mint a rock and roll-hősöké. Véleményem szerint dalszövegből nem lesz soha vers, versből nem lesz soha dalszöveg, viszont vannak olyan esetek, mikor e két realitás közel kerülhet egymáshoz, ilyenek a Kollár-Klemencz László által megzenésített Erdős Virág-versek.

A zene és az írás praktikus összetalálkozása nálad a zenei újságírás. Ez hogy jött be az életedbe?

Pár éve Major Bálinttal diskuráltam arról, hogy nem írhatnék-e a KERET blogra pár cikket, mivel nem voltam elégedett a zenei sajtó akkori állapotával. Idő hiányában ez egy-két írásban merült ki. Igazából az egyedi hangokat hiányoltam: azt láttam, hogy a platformon való megjelenések számítanak és nem az, hogy az adott zenei közegekhez diskurzusokat társítsunk újságíróként. Saját blogon kezdtem el kritikákat írni, aztán megismerkedtem az F21 közösségével, mely új motivációkat hozott az életembe. Rettentően tehetséges emberek, egyfajta idealista akarattal próbálnak kultúraformáló erővé válni.

Mi az, amit zenei újságíróként a legfontosabbnak tartasz, és mi az, amit zenészként?

A kritikusnak nem az a feladata, hogy erőt demonstráljon vagy egyfajta véleményvezérként  tetszelegjen szakmai kérdésekben, hanem azokat a fontos kérdéseket kell feltennie egy adott zenekar, koncert, vagy megjelenés kapcsán, amivel diskurzust indít el, vitát generál, és ezáltal az adott szcéna, melyet górcső alá vesz, több tud lenni. Zenészként valami hasonlót várnék el a kollégáktól, azokat az árnyalt attitűdöket, melyekkel szanaszét szedik a zenekarom által kiadott dalokat, tudnak relevánsan beszélni valami olyanról, amit mindenki lát, de valami olyat látnak bele, amit addig senki.

Téged kizárólag
a kritikusi vonal érdekel, vagy tervezel interjúkat és más anyagokat is?

Az F21 közösségével egy zenei talkshow-t tervezünk Bridge néven. Vállaltam a műsorvezetői szerepet, ami egy izgalmas, új utazásnak tűnik. A koncepció az lenne, hogy az underground jeles képviselőivel, zenészekkel, szervezőkkel, hangmérnökökkel, rendezőkkel az aktuális zenei történésekre reflektálunk.

Mikor vettél először hangszert a kezedbe?

2007-től gitározom, szinte rögtön elkezdtem dalokat írni, illetve átestem a Muszty-Dobay tűzkeresztségen. Persze gitártanárként ma már tudom, hogy melyek azok a szakirodalmak, amikből érdemes tanulni.

A gitártanári hivatásban mit szeretsz a legjobban?

Amellett, hogy a Budai Gitáriskola egy erős szakmai alapot ad minden korosztály számára, szemlélete holisztikus tud maradni. Vannak keretek, tanítási módszerek, melyeket konszenzuálisan alkalmazunk, de ettől függetlenül minden tanítvány más, és minden gitáróra egyedi a maga módján. Én a pedagógiai kihívásokat szeretem a gitártanításban: nem lustul el az ember a munkavégzés során, mert minden találkozásban ott a reveláció lehetősége.

A Sorbonne Sexual mellett elég sok zenekarban megfordultál. Melyik volt számodra a leglényegesebb?

Olyanba általában nem vágok bele, amit nem tartok lényeginek. Így volt ez például, mikor az Üllői Úti Fuckban kezdtem el játszani, vagy mikor Zebulon Dudora projektjében működtem közre, esetleg Szilágyi Gyuszival a Linoleum, ezek mind nagyon fontosak. Az első két zenekar azért, mert végre gitárosként is működtem zenekarokban úgy, hogy nem én voltam a frontember, a Linoleumnál pedig osztott frontemberi szerepkör van, a Gyulával való közös munka leginkább az újfajta dalszerzési metódusok terén bizonyult izgalmasnak számomra.

Most a Sorbonne tűnik a fő projektnek. Hogy telt számotokra az elmúlt, rendhagyó év?

Alkotói részről rettentően izgalmas volt: megírtuk az Amíg álmodik című lemezünket, forgattunk egy szép klipet a Kapcsoló című dalunkhoz Bezerédi Zoltán főszereplésével, életünk eddigi legcsodásabb estéjét éltünk meg az A38 tetőteraszán, mikor bemutattuk az anyagot, illetve szerveződtek körénk olyan emberek, akik úgy látszik, hisznek bennünk, és mi is bennük. A pandémia keresztülhúzta a számításainkat a megjelenések kapcsán, illetve a lemezbemutató turné nagy része elmaradt és pótlásra vár, és túl vagyunk egy menedzserváltáson is. Mindent egybevéve jól jöttünk ki az egészből, hihetetlen jó energiák szerveződtek a zenekar köré.

Lassan 10 éve létezik a zenekar, még ha kisebb-nagyobb változások történtek is a felállásban. Mely mérföldkövekre vagy a legbüszkébb?

Azt fontosnak tartom elmondani, hogy a Sorbonne Sexual egyfajta önalkotó zenekar, az évek során önmagán tanulta meg azt, hogy is kell csinálni ezt a zenekarozást. Ezek az évek sokszor hátrányként jelennek meg, de próbálunk olyan nyilvánosságküszöböket átugrani, amivel nyilvánvalóvá válhat, hogy mi is az a SRBNN. Talán furcsa lesz a válaszom, de én leginkább azokra a mérföldkövekre vagyok a legbüszkébb, mikor a zenekar egy adott válsághelyzetből ki tudott evickélni, legyen az tagváltás vagy egy helyben tiporgás. Azért vagyok büszke,

mert talán így működik egy jó közösség,

aki át tud fordulni ilyen helyzeteken valamilyen kitűzött cél érdekében. Most úgy látom, hogy Imhof Bálint csatlakozásával szilárdult meg igazán a Sorbonne, hosszú útkeresés után a zenekar 2019-ben talált magára.

És mik a legjobban várt tervek 2021-re?

Remélhetőleg mozgalmas lesz ez az évünk, készülünk az új dalokkal, egy EP-t szeretnénk létrehozni Egyedi Péter barátunk produceri segítségével. Alkotói oldalról az elsődleges cél az, hogy az Amíg álmodik világát princípiumként használva meg tudjuk haladni azt. Szeretnénk még az előző lemezünk turnéjának elmaradt koncertjeit bepótolni, és remélhetőleg lesz szezon és tudunk játszani számos helyen.

Van más olyan szenvedély vagy hobbi, ami annyira lételemed, mint a már taglalt dolgok?

Amennyiben a gondolkodás szenvedélynek mondható, vagy a kultúrafogyasztás lehet hobbi, akkor igen, van. Nem egyszerű sznobság ez, inkább ontológiai evidencia nálam. Szeretek úgy élni, hogy nem kötnek érdekek a kultúrához és nem harcolok általa, egyszerűen csak megélem.

Képek forrása: a zenekar Facebook oldala

#pénteki kultúrrandi