A Karamazov testvérek a Radnótiban

Morcsányi Géza Fotó: Falus Kriszta

A Karamazov testvérek egy többszólamú, polifon regény. Mit tartott a legfontosabbnak kiemelni az adaptáció során?

Igyekeztünk megőrizni a regény történetének magvát és azokat az alapvető fordulatokat, amelyeket a jelentés szempontjából kulcsfontosságúnak ítéltem. Itt nem kisebb kérdésekről van szó, mint az emberi élet értelméről, a hit lehetőségéről, a hit utáni vágyakozásról, vagy a világgal való szembenézés mozzanatáról. Amikor a hit vagy segít az embernek, vagy nem, és amikor keserű befogadni a valóságot. A kérdés, hogy ebben tud-e a hit támaszt nyújtani, vagy van-e egyáltalán ezekben a szituációkban segítség? Ebből következett Valló Péter rendezővel való döntésünk, hogy ebben az előadásban nem szerepelnek nők. Elegendőnek véltük, ha a nők története a férfi és a transzcendentális hősök függvényében jelenik meg, ugyanakkor a szerelem és a szenvedély motívuma is ugyanolyan erős. Lehet koncentrálni azokra a férfi alakokra és drámákra, amelyekben a nők jelentése megmutatkozik.

Ez mennyire jelentett kihívást?

A színházi szaktudás lényege, hogy a lehetőségekhez alkalmazkodva, ahol lehet, magunkat felülmúlva ideális színházi konstrukciót hozzunk létre. Voltaképpen nem is kihívás volt, mint inkább a lehetőségekkel való számvetés azzal az elképzelésünkkel, hogy megtartsuk azt a nagyon speciális és izgalmas ? az évszázadok alatt frissességéből, erejéből nem vesztett ? Dosztojevszkij-féle drámaiságot, ami a dialógusok minden egyes mondatában ott feszül. Ez nem a polgári dramaturgiának a felhasználása, ez ennél sokkal bensőbb és izzóbb, polifónabb drámaiságot jelent. Ugyanakkor az előadás még nagyobb kihívás a színész számára, hiszen több szenvedély hosszabb távon való fenntartása, ábrázolása, eljátszása a feladat. Úgy, hogy közben ez intellektuálisan is átélhető és fölfogható legyen, mert minden mondatnak olyan tartományai vannak, amik ? akkor is, ha nagyon érzelmes, hétköznapi, vagy durva mondatokról van szó ?, a színész számára is maximális feladatot jelentenek. És persze a mi számunkra is, hogy ezt a nagyon különleges, lávaszerű folyamot érzékileg forró és szenvedélyes módon tudjuk megjeleníteni a színpadon. Nem a történet elmondása a lényeg, hanem az a mély réteg, amiben ezek az emberek az életük és a cselekedeteik minden pillanatában végső kérdésekkel viaskodnak, ki-ki a maga intellektuális színvonalán. Ezt a fajta elementaritást és alapvető drámaiságot nagyon kevés más szerző művében lehet föllelni.

Fotó: Bálint Dániel

És hogyan jelenik meg az előadásban ez a transzcendentális réteg?

Az Ördög és a Nagy inkvizítor valódi regényhősök, még akkor is, ha akár posztmodernnek is nevezhető módon az egyik valamelyik szereplő írásművében létezik, a másik pedig az egyik főhős megbomlott elméjének a terméke. Ettől még ugyanolyan valóságos figurák, mint azok, akik ott esznek, isznak, szerelmesek, verekszenek és gyilkolnak. Egyrészt a regény nem megkérdőjelezhető központi témája, hogy mit kezdjen az ember a hittel, másrészt pedig egy ilyen nagyon túlérett szellemi korszakban, mint a miénk, óhatatlan, hogy a hit központi kérdéssé válik, még akkor is, ha az ember nem hívő. Nagyon fontos volt számunkra, hogy minél könnyebben felfoghatóan jelenjen meg a Sztarec alakja, aki a regénykonstrukcióban és az előadásban az evilági hit képviselője. A drámai konstrukció szerint a legkisebb testvér folytatja az ő tevékenységét.. Miközben paradox módon épp az történik vele, hogy otthagyja a kolostort és ki kell lépnie a világba a Sztarec utasítására. Közben ott van a hitnek az a nagyon furcsa és drámai terméke, ami az egyik Karamazov-fivér fejében születik meg: a Nagy inkvizítor, aki egy elképzelt középkori jelenetben találkozik Jézus Krisztussal, és rajta keresztül újra végiggondolja, hogy mit tud kezdeni a hittel. A harmadik fontos alak pedig az Ördög, aki egy többre érdemes elme beteges kivetülése. Drámailag éppen olyan lényeges szereplő, hiszen Iván küzdelmének nagyon fontos eleme az a képzeletbeli párbeszéd, amit az Ördöggel folytat. Ezt próbáltuk átélhető formában megjeleníteni.

Fotó: Bálint Dániel

Hogy véli, az előadás milyen aktuális kérdéseket feszeget a nézők számára?

Úgy gondolom, hogy egy jó előadás magától értetődően aktuális. Az, hogy az ember mit kezdjen az életével és mit csináljon élete válaszútjain, mindig aktuális, ha érzéki formában jelenik meg a színpadon, a drámai helyzetekben, a szereplők küllemében, kommunikációjában, testük mozgásában, az érintkezéseikben, a teljes képben. Az aktualitás mindig a minőségben van. Az a színházi előadás tétje, hogy azokat a különböző embereket, aki ott összegyűlnek, sikerül-e megmozgatni, megérinteni? Van, aki a saját élete eseményei alapján az egyik szereplőben magára ismer, másnak az egyik mondat cseng valahonnan ismerősen, vagy érvényesen. Ha sikerül olyan érzéki valóságot varázsolni a rivalda és a színpad határvonalai által szegélyezett négyszögbe, ami háromdimenziós és az összes érzékünkre hat, akkor az aktuális lesz.