A címszereplő, Júda zsarnok királynője (uralkodott az i. e. 9. század közepe táján) férje és fia halála után politikai gyilkosságsorozattal szilárdította meg hatalmát. Korántsem ő a színmű legnagyobb térhez jutó szereplője, Molnár Piroska azonban - aki kissé katonás aranybarna asszonyi öltözéket és muszka jelleget keltő kucsmaszerűséget kapott az egyébként a fekete-fehér színpárt és a zárt szabást előnyben részesítő Benedek Mari jelmeztervezőtől - mind az uralmi rendíthetetlenség fennhéjázó, kirekesztő magabiztosságát, mind a hirtelen az elkerülhetetlen és vállalt véres bukással való szembesülést magas, klasszikus drámai hőfokon, ugyanakkor a mai agynak, mai fülnek szóló tiszta célratöréssel jeleníti meg. Nagymama korában a saját, nem is rég véletlenségből életben hagyott unokája, az eddig rejtegetett, most titkon Dávid utódjának felkent Joás taszítja le őt a trónról. Mátyássy Bence szemüveges gyerekembere a főpap vezette zsidó közösség akaratát és programját a sajátjának gondolva fogadja el az utódlás játékszabályait, annak a bibliai trendnek a jegyében, amely Bál imádóit pogányoknak, Jahve követőit az igaz hit letéteményeseinek tekinti. (A Bál-hívő Atália neve annyiban cáfol rá elköteleződésére, hogy nevének jelentése: Isten fenséges.)
Bibliai trend? Szálinger Balázs magyarítása az interjúkból ismert "Jó kérdés" sablonfordulatát adja Joád szájába (Kulka János "idegi alapon" dolgozza ki az eszes, tántoríthatatlan főpap alakját). A hadvezér Ábner szerint (Gazsó György puhány főkatonáját szinte csak a mellkasán bőségesen sorjázó érdemrendek "drótozzák" össze) az Úrtól "stílusos ötlet" volt, hogy a Nílus vizére kosárban kitett, majd megtalált Mózes "Épp a zsarnok keze alatt erősödött meg". A Bánföldi Tibor társfordító nyers szövege alapján készült tolmácsolás jól építkezik, bár rímei helyenként gyengécskék, s a becsempészett irónia foka sem egyenletes. Valló Péter rendezésében is váratlanul hat olykor, hogy a cinizmusig szkeptikus, kisszerűen nevetséges hangok pendülnek meg a klasszicista hármas egység szertartásszínházának történelmi levegőjű, masszív atmoszférájú közegében. Antal Csaba szabályszerűtlen, fémes oszloprenddel operáló, felső játékszintet is képező, leggyakrabban vörösre világított díszlete elviseli, magába nyeli, a tág amplitúdójú értelmezés pedig egészében hitelesíti, látványában széppé teszi a kevésbé előkészített árnyalatokat is.
A színpadi rituálé nem feltétlenül a zsidó hagyományhoz igazodva megy végbe. Kard, könyv, korona (mely együtt, egyszerre hosszú ideje nem került az oltárra), gyertya, szent edény saját jelképiség szerint éli tárgyi életét, a Király Attila tervezte mozgások gyakorta kétes, sietős árnyakat siklatnak a falakba is, Melis László zenéjére finoman szólaltatja meg a dráma női princípiumát a kórus, és nem nagy baj, hogy szavukat - az aláfestő muzsika darázszümmögése felett - nem mindig érteni. A szimbolikus cselekvések egy hányada üres.
