Hat nagylemezről (Blue Lines, Protection, Mezzanine, 100th Window, Danny the Dog és a Collected válogatásalbum) válogathatott a fellépő csapat, és nem tudott úgy belekezdeni egy torzított akkordba sem, hogy ne örjöngött volna a tömeg. Minden számuk ismerős valamelyik elektronikus táncparketttről, még azoknak is, akik addig nem tudtak róla, hogy ez itt épp egy Massive Attack szerzemény. Kicsit Chemical Brothers, kicsit Depeche Mode, plusz dzsessz, reggae, hip hop, rock, vad dobok, domináns basszusgitár, de, hát azért nevezték el trip hopnak ezt a műfajt, és azért pont erről az elektrogótikus bandáról, hogy könnyebb legyen a definíció, és mert Robert Del Naja (3D) és Grant Marshall (Daddy G) csapata letett a könnyűzene asztalára valamit, ami messziről felismerhető és remekül táncolható. Az elektronikus zenében most is nagy legendának számító, azóta jelentős szóló karriert befutottt Tricky is ehhez a legendakörhöz tartozik, és neki is köszönhető a siker, de amennyien felvonulnak ezen az estén a színpadon (és az nem kevés), annál még sokkal többen állnak a Massive Attack jelenség mögött.
A Mátrix díszeleteire emlékeztető high-tech színpadkép is fogva tartotta a tekinteteket. A háttérben egy zavaros programokat futtató számítógép monitorjának fényei, fehérzaj felturbózva, aztán mindez időnként nagyvárosi szellőzőkké alakul, és előtör belőle némi füst. Nem is tudni, hogy a színpad egy illegális laboratóriumra, vagy egy földalatti irányítóközpontra emlékeztet-e jobban, mindenesetre meghatározza az éjszaka hátralévő részére a fesztivál hangulatát, valamint annyira pereg a film, hogy a nézőknek már mindegy, hogy a valódi színpad képet látják-e, ugyanolyan rajongva táncolnak az óriáskivetítők előtt. Talán az élő helyszíni közvetítés képe jobban is illik ehhez a zenéhez, mint a szimpla jelenlét, így megtöbbszörözve ki sem derül, hogy az Unfinished Sympathy-t vagy, a Falshe Flags című nótát az ex graffiti sztár, rapper-énekes 3D énekli-e, vagy a tökéletes másolata. Protestáló elektronikus zenét hallunk, olyan együttest, amely az Öbölháború ellen is uszított rendesen, miért okozna nekik gondot, hogy elmondják a Balatone Sound közönségének, mit kellene csinálniuk a nácikkal, akik megtámadnak egy melegfelvonulást. Az érzékenyebbek kedvéért ezt most szó szerint nem tolmácsolom, de maximálisan támogatom, hogy a népszerű zenészek az erőszak ellen uszítsanak. Mondanom sem kell, hogy ebből a közönségből senki nem fütyülte ki a stilizált militaritsa öltözékben hadonászó énekest, inkább még vadabb táncba fogott. Táncolni pedig, ahogy a Balatone Sound-on nagyjából ez a cél, nagyon lehetett. Az őszülő rasta falcetto isten Horace Andy éteri hangjaira pedig szinte úszott a tömeg, mintha bekapcsolták volna a súlytalanság gombot valahol. Csak annyit üzent az öreg sztár, hogy lazuljatok, de nem ígért életfogytig tartó vidámságot, az tuti. Shara Nelson a fekete énekesnő, aki a legtöbb ismert, női hangra írt, hajladozva toporgós Massive Attack számot énekli, a maga egyre sűrűbb tömegével, egészen lenyűgöző. Ha csak egy kicsit kinyitotta a száját, már visított a nézőtér. Utoljára a nagy opus, a tulajdonképpeni Massive Attack himnusz hangzott el: a Karmacoma, és akkor már megállíthatatlan volt a közös menetelés, beállt, aztán reggelig kitartott a tömeg-melankólia.
