A kortárs művészet sokak számára még ma is „mumus”. Olyasmi, amiről azt gondolják, hogy nem érthető, nem befogadható. Valami, ami csak egy szűk réteget szólít meg. Pedig épp a kortárs művészet az, ami legnagyobb mélységben átélhető a mai kor embere számára, hiszen ez a leginkább időszerű, aktuális, mai. A kortárs művészek velünk élnek, ugyanazokra a hatásokra reagálnak a műveikkel, amik bennünket is napról napra érnek. Abból a kontextusból dolgoznak, ami mindannyiunkat körülvesz.
A kortárs műalkotások megértése pedig színtiszta esztétikai tapasztalat.
Ez azt jelenti, hogy mivel egy kortárs festmény befogadása érzékileg történik, bárki számára lehetséges, akinek van két szeme, és nyitva is tartja, amikor egy festmény előtt áll.
Úgy gondolom, hogy a kortárs művészet befogadásának nehézségét leginkább a rossz szocializáció okozza, ami frusztrációt okoz a nézőben. Mintha elfelejtődött volna, hogy egy műalkotás kivételes ötvözetét nyújtja az érzelminek, a képzeletbelinek és az intellektuálisnak. Hogy a befogadás nem a jelentés, az egyetlen üzenet megtalálását jelenti, hanem a műalkotás érzéki minőségeinek átvételét, ami rezgésbe hozza a nézőt (felszabadítja a kreatív energiáit, mozgásba hozza a gondolkodását stb.).
De akkor hogyan kell(ene) viszonyulni a kortárs festményekhez? Mit kezdjünk egy-egy olyan műalkotással, amiről az első pillanatban úgy érezzük, hogy hozzá sem tudunk szagolni? Kármán Dániel Derealism_2 című munkáját például véve három lépésben vázolom azt a stratégiát, amely alapján bárki számára átélhetővé válhat egy kortárs festmény.
1. lépés: Nézzük meg alaposan, hogy mi van a képen.
Figurális mű esetében talán kevésbé ijedünk meg, hiszen annak főbb motívumai (például test, arc, táj stb.) azonnal érthetők. Absztrakt festmény esetében is ugyanez az első feladat: vegyük szemügyre a képet, vegyük számba a formáit és a színeit. Minél több időt szánunk erre, annál több részlet, finomság fog feltűnni.
Kármán Dániel Derealism_2 című festménye esetében talán a jobb alsó sarokban látható, hegyes élekben végződő alakzat ragadja meg elsőként a tekintetet, ami emlékeztethet bennünket konkrét tárgyakra, de első körben ezzel még nem kell foglalkozni. A mű másik fontos eleme a jobb felső sarokban található kék négyszög. Ez a két elem dominál a festményen, ezek teremtik meg a feszültséget. Ellentétes minőségük miatt is izgalmasak: míg a kék felület pozitív formát rajzol ki, az absztrakt alakzat negatív formaként, kivágatként értelmeződik.
Nagyon sok olyan apró részlet is van itt, amiket érdemes végigjárni a befogadás során. A kompozíción sok helyen megjelennek különféle hullámvonalak, amelyek olykor teljesen kirajzolódnak, míg máskor csak utalásszerűen válnak láthatóvá. Ezek a hullámok elmosódottá teszik az előbb említett absztrakt alakzat körvonalait, míg a két téglalap előtt megjelenő sárga ívek az alattuk levő réteg homogenitását törik meg. A részleges hullámok „lábai” körül megjelenő lila, olykor sárgás-zöldes körvonalak vibrálóvá teszik ezeket a sávokat.
Talán ez a pont az, amikor észleljük a kép rétegzettségét, és megpróbáljuk felfejteni az egyes rétegeket.
Feltűnik, hogy az alsó réteg javarészt üres képmező, amelyen halványan felsejlenek bizonyos átmenetek.
Ugyanezen a szinten a fehérnek ható felületet okkeres, aranyba hajló sávok törik meg. Az alsó képmezőben két ilyet látunk, amelyek közül az egyik nyúlványszerűen felnyúlik a kép felső harmadába. A festmény tetején pedig vízszintesen szerepel egy ilyen sáv, amelynek ívei és hegyei szépen rímelnek a már említett absztrakt formára. A következő réteg a már említett kék négyszög; rajta sárga hullámok húzódnak, alatta és mellette pedig lila színű párhuzamos vonalak futnak.
A Derealism_2-t tulajdonképpen a felső szürke, ezüstösen csillogó olajréteg definiálja. Ezt olykor párhuzamosan futó, konkrétan körülhatárolt vonalak törik meg, máskor amőbaszerű kivágatok oldják fel a konkrétságát. Ezt, a kép jobb oldalán és alsó részén futó szürke sáv tömörségét oldalt néhány lila és rózsaszín, alul pedig lilás-zöldes színfoltok bontják fel.
A szürke sáv közelében feltűnnek még kisebb-nagyobb festéknyomok, apró pöttyök. Mintha csak véletlenül csöppentek volna a vászonra.
Ezek azok a motívumok, elemek, részletek és színek, amelyek a kép nézése során megkülönböztethetők. Csupán elegendő időt kell szánni arra, hogy észrevegyük a mű finomságait.
2. lépés: Engedjük szabadon a képzelőerőnket!
Miután alaposan megnéztük a festményt, megismertük a részleteit és a színeit, beindíthatjuk a fantáziánkat, és végigvehetjük azokat a képeket, amelyeket az alkotás előhív bennünk. Egy figurális mű esetében ez a lépés kissé kötöttebb, mert a képen megjelenő motívumok némiképp korlátozzák a fantáziánkat, de ezek nézésekor sem lehetetlen elengednünk a képzeletünket. Egy absztrakt műre vonatkozóan pedig egészen könnyen játékba hozhatjuk. És az a legjobb az egészben, hogy ilyenkor nincs rossz válasz. Ha én belelátok valamit egy képbe, az benne is van. Valaki más aspektusból nézve mást fedezhet fel benne… Nos, neki is igaza van. Hagyni kell, hogy ezek az asszociációs játékok beinduljanak, mert általuk képes kinyílni egy-egy kép tere.
Kármán Dániel Derealism_2 című festménye azért jó példa, mert elképesztő teret enged a képzeletnek. Ha más aspektusból nézzük, mindig másféle asszociációkat enged meg.
A kék négyszög egészen elképesztő módon kitágítja a kép terét, és különböző hangulatokat hív elő a befogadóban. Olyan, mint egy ablak, ami a végtelen, kék égboltra nyílik. De a végeláthatatlan tenger képét is felidézi bennünk. A sárga hullámok a csendesen fodrozódó víztükrön megcsillanó napfényt juttatják az eszünkbe. E logika alapján továbbhaladva a kint-bent ellentéte is észrevehető a képen: míg a kék színfolt kaput nyit a végtelenségre, és külső tájat idéz, a kompozíció többi eleme belső térre enged következtetni. Bizonyos szemszögből nézve maga elé meredő, mélázó női alakot láthatunk bele a jobb alsó sarokban levő amorf motívumba. De azokat a falakat, amelyeket az idő vasfoga koptatott, akkor is eszünkbe juttathatja, ha nem engedjük ennyire szabadon a fantáziánkat. Érzékivé teszi a látványt a málló felületek, megkopott vakolatok esztétikájának kompozícióba építése.
3. lépés: Ismerjük meg a művészt!
A kortárs művészet kapcsán igazán nagyszerű, hogy még élnek, akik művelik. Ezért meg tudjuk őket kérdezni, hogy mit miért csinálnak. Arról, hogy egy kép hogyan született, hogy milyen problémák foglalkoztatják az alkotót, és hogy hogyan ülteti át őket a vizualitásba. A festők általában szívesen beszélnek a munkáikról, és szívesen veszik, ha valaki kérdéseket tesz fel egy-egy képükkel kapcsolatban. Ezért érdemes kiállítás-megnyitókra vagy nyitott műtermi eseményekre eljárni, ahol kötetlenül lehet beszélgetni velük. Ha pedig elsőre túl introvertáltak vagyunk ehhez, akkor érdemes felütni az internetet, mert kis erőfeszítéssel elég sok információt össze lehet gyűjteni a művészek munkáiról, ars poeticájukról, festészeti nyelvükről. Ha konkrét kérdésünk lenne, írásban is feltehetjük az alkotóknak, a legtöbben ugyanis aktívan jelen vannak a közösségi oldalakon.
Kármán Dániel művészetéről is sok minden elérhető az interneten.
A képalkotás során igyekszik különféle határokon belül megmaradni: a figuralitás és az absztrakció, a grafikai és a festészeti minőségek, valamint a digitális és manuális képalkotás közötti húzódó sávokon billeg.
Ha végignézzük az Instagram-oldalát, az is világosan látszik, hogy fokozatosan, következetes lépésekben hagyta maga mögött az ábrázoló jelleget, és fotóalapú munkáin már egyre határozottabban oldja fel a konkrét látványt.
Derealism című sorozata átmenet ezen az úton az Interrealism széria és a legújabb munkái között. Az Interrealism képein megjelenő struktúrák különféle valóságokat sűrítenek egymásba; a befogadói aspektustól függ, hogy épp minek látjuk őket. Mint az alkotó fogalmaz: „A választott nézőpont eleve determinálja a viszonyulás irányát, és ahogy képes biztosítani egy saját értelmezési struktúrát, úgy zár el a többi nézőpont nyújtotta más és más viszonyulási és értelmezési rendszertől.”
Ezeken a munkákon még felismerhetők a női torzók. Kármán legújabb alkotásaiban viszont digitálisan annyira feloldja a látványt, hogy már nem lesznek visszafejthetők a képeken. És ezek között áll félúton a Derealism sorozat. A Derealism_2 még őrzi a kiindulási alapon, a konkrét fotón megjelenő formákat. De ezek már kevésbé „olvashatók”, mint az Interrealism képei. Csak az alkotót megkérdezve tudjuk visszafejteni, hogy az alsó sarokban levő amorf alakzat tulajdonképpen digitálisan torzított cipőforma. (A két sorozat a címében is jelzi a váltást. Míg az Interrealism a valóságok átjárhatóságát célozza, a Derealism_2 esetében a realitás destruálásáról van szó.)
Kármán korábban raszterpontokká oldotta a konkrét látványt, 2021 nyara óta pedig a Moiré-effektussal kísérletezik. Ennek eredményei a Derealism_2-n megjelenő hullámok, ívek, vonaltöredékek.
Az alkotó képeinek egyik fontos kérdésfelvetése az egyénnek az időhöz való viszonya.
Kármán mulandóságunkat, tünékenységünket problematizálja a munkáiban. Mint mondja: a festmény egyes rétegeinek kapcsolata fejezi ki a múlthoz való viszonyunkat: azt, hogy egy megélt dolog miképpen változik és kopik el az emlékezetünkben az idő múlása során. A Derealism_2-n a visszacsiszolás során előbukkanó rózsaszín és lila foltok, a homogén felületeket megbontó képi struktúrák jelzik a valóság érzékelhetőségének problematikusságát, a realitás tünékenységét, ember és környezete mulandóságát. Az omladozó vakolat látványának felidézése tovább erősíti ezt a kérdéskört. Hogyan szól bele az idő a tereinkbe, hogyan formálja az ember testét és személyiségét? Az idő erodáló hatása vizuálisan is megjelenik a festményen.
Eddig a pontig tehát bárki eljuthat, ha kinyitja a szemét, és tesz egy kis erőfeszítést, hogy utánanézzen az alkotónak. Csak ezután következik az esztéta/művészettörténész, aki képes kontextusba helyezni és teoretikus szempontból elemezni az adott művet.
Fotók: Markovics Z. Kristóf
