Az építészet területén a hagyományos formákat részesíti előnyben. Hozzá nem értőként elmondhatom, számomra a letisztultság párosul a szépséggel a munkáiban. Milyen fő elv mentén alkot?

Nagyon megdicsért. Remélem, tényleg így van, ahogyan mondja. Én úgy hiszem, hogy mindannyian egy teljesség részei vagyunk. Mindenkinek helye, feladata van. Ez jó esetben nem szereplés, hanem maga az élet. Az ÉP-ÍT-ÉS szent szolgálat. Amióta azonban ?üzletet csináltak belőle?, azóta sok a baj vele. Amikor a helyén kezelték ezt a tevékenységet, akkor az emberélet szentsége, illetve mindenfajta létezés méltósággal rendelkezett. Ma mindennek ára van, az értékéről nem esik szó. Ezt én nem fogadom el. Amit csinálok, az olyan amilyen, de nem tehetek mást: hagyom, hogy része legyek ennek a mindenségnek, hogy rajtam keresztül is történhessenek a dolgok. Remélem, sokat nem rontok rajtuk. Ezek szerint dolgozom, élek.

A Velencei Biennálén igen illusztris társaság tekintheti meg a magyar kiállítást. Milyen elvárásokkal indul a kiállításra a magyar pavilon sikereit illetően?

Nagy sikere a kárpát-medencei embereknek, hogy a rangos szakmai zsűri ? konszenzusos alapon ? több évtizedes, értékes munkásságukat választotta bemutatásra a velencei Építészeti Biennálén. Számunkra megtisztelő feladat, egyben nagy kihívás, hogy ? korábbi kurátori próbálkozások után ? minket ért ez a szépséges lehetőség, mi tárhatjuk a világ elé ezt a kincset.
Az a tény, hogy végre számba vesszük az értékeinket, hogy csokorba fogjuk a Kárpát-medence sok szép, változatos virágát, már önmagában nagy eredmény. Én ezt nevezném sikernek. A munkánkat csináljuk becsülettel, pár nap múlva ? remélem ? azt is elmondhatjuk, hogy az eddigieket el is végeztük. De nem áll le a munka. Ez csak a kezdet. A nyáron sok építés lesz, találkozók, konferenciák szerveződnek a témában. A most is folyó pavilonépítésünk népszerűnek látszik a többi pavilonépítő körében. A kalákában felújított-kiegészített biennálés-padok tetszenek az embereknek. A szerb pavilon kurátorai meg is jegyezték, milyen szép dolog, hogy másoknak építünk, az embereknek tesszük jobbá a parkot, nem csak a mi pavilonunkban készítünk installációt. Ez is siker.

Korábban elmondta: ?Méltó meditációs tárgyként szolgálja az öröklétet. Ennek alapja a rend, amely hierarchikus terekkel és térkapcsolatokkal, és nem ideológiai-stilisztikai, vagy műszaki-technológiai fogalmakkal ragadható meg; cél és eszköz a maga helyén.? Miként jelenik ez meg a Biennále magyar pavilonjában?

A magyar pavilon kulcsszava az ÉPÍTÉS/BUILING. Plesz Antal mesterünk szavait idézem: ?Az építés az emberépítéssel kezdődik, az autonóm emberé...?.
Az autonóm személyek kisközösséget építenek, majd nagyobb közösségeket, és így tovább. A strukturálatlan massza ? amelyet a hatalmasságok szeretnek, mert könnyen befolyásolható-irányítható ? helyett szerves emberi lét-modellek szükségesek, melyek az emberi méltóságot tartják a legfontosabb értéknek. Az ÉP-ÍT-ÉS pedig azt jelenti, hogy az isteni teljességet, a mindenség épségének valóságát kell szolgálnunk életünkkel. Embertársaink boldogítására, Isten dicsőségére. Ezt a ? konzumidiotizmus ellenes ? magatartást igyekszünk megmutatni a magyar pavilonban. Kunkovács László néprajzkutató-fotóművész Ősépítmények fotókiállítását (?), illetve a 2000 utáni kárpát-medencei építő alkotó-táborok műhelyeiből 20 csoportot állítunk ki, egy egységes nagy panót alkotó monumentális katedrálist megidézve. Nem az individuumra, hanem az alázatosan alkotó autonóm személyek alkotta közösségekre helyezzük a hangsúlyt.

 

Szakmai munkásságának homlokterében a természeti környezettel összehangolt lakóháztervezés, valamint a gyermek-tárgykultúra megújítása áll. Tevékenységének sajátos területét képezik szimbolikus tartalmú bútorszobrai.

A gyermekek a legfontosabbak. Ezt minden valamirevaló kultúra így gondolta. Az európai kultúra már több mint száz éve halott. A halott kultúra maga a civilizáció, amelyre a nyugati értékrend épül, hivatkozik. A kultúra halott állapotában a gyermekek nevelése-oktatása is félreértések mentén történik. Ez van most is. A téri-tárgyi környezet hitelességét tekintem a leghatékonyabb oktatási feltételnek. Ezen az oldalon próbálok évek óta beleavatkozni a rendszerbe, de eddig sikertelenül. Ez sem véletlen, természetesen. A szimbolikus tartalmú bútorszobrok egyetemista koromban foglalkoztattak. Kísérleteket végeztem, igyekeztem egy az egyben megcsinálni, ami megszületett bennem: akkor ezek a tárgyak erre a célra alkalmasnak bizonyultak. Az utóbbi években képzőművész barátaimmal emlékmű-pálázatokon, és hasonló alkalmakkal folytattam ezt a jellegű keresgélést.

 

Mely kiállítás volt a kedvence az Építészeti Biennálek történetében?

Az előző magyar kiállítások: a 2010-es BorderlineArchitecture és a 2012-es SpaceMaker. A rajzolás (vonal), a makettezés (modell) és az ÉPÍTÉS/BUILDING így épül egymásra, így szervesül és teljesedik ki. Az építészeti alkotófolyamatok egymásra épülése így lett kerek: az ÉP-ÍT-ÉS a három kiállítás összekapcsolódásával teremt egy teljességet.

 

Márton László Attilával régóta dolgozik együtt, most pedig közösen vállalták a kurátori feladatokat. Mire vezethető vissza a közös munkájuk? És a mostani kiállítás kapcsán miként egészítették ki egymás ötleteit?

Együtt tanultunk az Iparművészeti Egyetemen (ma MOME), és első közös, megvalósult munkánk a remete-kertvárosi óvoda belsőépítészete volt. Akkor, még diákként (1993) közös céget alapítottunk, majd 1993-tól 2000-ig együtt csináltuk a farkaslaki falufelmérést. Közös munkák után, mellett mindenki végzi a maga dolgát. Most, Laci felvetésére elkészítettük a pályázatunkat. Egyébként más, eltérő alkatú emberek vagyunk, de talán éppen ezért ki is egészítjük egymást.

 

Általában miként vélekedik a hazai építészetről, mely technikákat kellene ellesnünk külföldről?

A hazai építészek, a korábbi akadémikus viták ellenére, talán mostanában szembesülnek azzal, hogy az elmúlt száz év alatt mi is történt a Kárpát-medencében a környezetünk alakításában. Mára már világossá vált, hogy a falvainkat sátortetős kockaházakkal, a városainkat panel-szörnyekkel trancsírozták szét, politikai nyomásra, a szakmánk ilyen-olyan közreműködése, aszisztálása, tiltakozása mellett. Ki-ki válassza ki magára nézve a megfelelő kifejezést. Nem szabadna elfelejteni, amit szeretett mesterem, Jánossy György építőművész mondott az ötvenes évek közepén: vigyázni kell a településeink karakterére, és az emberi élet szentségére. Olyan építészetet kellene csinálni, hogy megőrizzük az arcunkat, hogy a lakóterek ne csak az emberek tárolására, biológiai szükségleteinek kielégítésére legyenek alkalmasak, hanem a létezésünk legfontosabb pillanatait szolgálják. Nem mondta ki szó szerint, de én Goethe funkcióról vallott nézetét fedezem fel benne, így utólag: ?A funkció, helyesen felfogva, a tevékenységben elgondolt létezés?.
Jánossy mondta azt, hogy az építészeket kritizáló olyan, mint a kancsal mészáros: nem oda néz, ahova üt. Ugyanis a legtöbb esetben politikai döntések határozzák meg az építészek lehetőségeit, korlátait. Ez ma, napjainkban is így van, sajnos.
Külföldről azt a magatartást kellene ellesniük a politikusainknak, gazdag beruházóinknak, mely szerint minden társadalom legpontosabb értékmérője az építészete. Ha az parancsol, aki fizet, akkor nem érünk el az annyira áhított társadalmi kohézió erősítéséhez. Az építész-szakma felkészült a feladatok elvégzésére, jó iskoláink vannak, jó építészeink tétlenül, megbízások hiányában várják a feladatokat.

 

Számos formatervezési díjat nyernek el a magyarok a nemzetközi versenyeken. Tapasztal ennek nyomán változást a magyar lakások belső tereit illetően?

Én azt hiszem, hogy ez nem így működik. Egyrészt, mint tudjuk, ?a díjakat adják?. Melyiket miért, ki tudja. Másrészt nem egyik napról a másikra történnek a változások, inkább évtizedek kérdése a dolog. A divatok, a trendek gyorsan terjednek, megérkeznek, eltűnnek, de ezek nem jelentenek igazi változást. Az bennünk kell, hogy történjen, majd lesz látható következménye is, talán.