Történetileg jól elkülöníthető régiót, a Dunántúlt vizsgálja Koppány Tibor a negyvenévnyi munkát igénylő könyvében, melynek végén következtetést fogalmaz meg. ?Ugyanolyan volt ez a terület, mint a Kárpát-medence más része, a medence ízlésbeli egységét hangoztatja? ? tolmácsolta a könyv tartalmát Marosi Ernő művészettörténész. Azt viszont már maga az író mondta el, hogy a magyar arisztokrácia hatalmas változáson ment át a 16-17. században, hiszen Mátyás király jóvoltából kezd komoly helyet foglalni magának az írni, olvasni tudó réteg. Az arisztokraták közül a 16. század első felére írni, olvasni tudó, a reformáció pártjára álló magyarok emelkedtek ki, akik műveltségükkel messze meghaladták az addigi arisztokraták színvonalát, például a magyar Biblia-fordítás gazdájaként, pénzelőjeként lépnek fel.
Mindig fontosnak tartotta az író az épületek mögött álló embert, előszeretettel kutatta a kastélyok tulajdonosainak életútját. A kor kastélyairól kifejtette: számos a rokonság csatározása miatt, vagy a török hódítása nyomán tűnt el. Szerinte nem elég az épület homlokzatát, az alaprajzát leírni, a topográfiát kutatni, a geneológiát is nagyon jól ismerni kell.
A török kori Magyarország több évszázad távlatából visszatekintve, nem tűnik az építészet számára kedvező időszaknak. Mégis, a királyi Magyarországon éppúgy, mint Erdélyben, a történelmi helyzethez alkalmazkodva és a hódoltságot mindvégig átmeneti állapotnak tekintve, szinte mindenütt építkeztek. Már a hódoltság első, 16. századi időszakában számos munkát megkezdtek ? melyek egy részét a háború megszakította ? hogy a 17. század második évtizedétől annál nagyobb lendülettel bontakozzék ki a fejlődés Pozsonytól és Csáktornyától Munkácsig és Brassóig.
A kötet 16-17. század királyi Magyarország nyugat-dunántúli területének magánföldesúri kastélyait mutatja be, ugyanakkor vázlatosan áttekinti a történeti, társadalmi, művelődési és gazdasági hátteret is. A kastélyok késő reneszánsz és kora barokk változata nagyjából 1550 és 1700 közé helyezhető, bár csekély számban léteztek korábbiak is. A több mint másfélszáz kastély építészeti képe, megépülésének módja és menete, a betűrendes felsorolásban pedig egészének és részeinek vázlatos története és leírása is szerepel az eddig feltárt adatok alapján, gazdag képanyaggal illusztrálva.
A kötetben feldolgozott 160 kastély közül csak néhányban nem járt a szerző, aki autóval, sokszor pedig busszal járta körbe a területet. Természetesen a munka kezdetén egy-egy helyszín felkeresése előtt először a helyi tanács épületét kellett meglátogatnia, bár az is igaz, hogy a helyiek abban az időben keveset tudtak a körülöttük zajló eseményekről. Az alkotói csapatáról pedig kifejtette: szerencsére olyanokkal dolgozhatott együtt, akik ujjongva újságolták egymásnak a kutatási eredményeket.
A társadalmi, anyagi, műveltségbeli háttere sokkal jelentősebb volt a kor építészetének, mint amit a közfelfogás ismer ? emelte ki a kötet másik következtetését Marosi Ernő. Elmondta: a kor szelleme nem ismerte véglegesnek azt a csapást, melyben a törökök meghódították az országrészt, nem gondolták örökkévalónak a török fennhatóságot, úgy gondolták, a nyugat-európai népekhez állnak közelebb.
Egyszemélyes, négy évtizeden át tartó kutatás eredménye a könyv, így az 1970-es évekre nyúlnak vissza Koppány Tibor tervei a könyv megírására. Koppány Tibornak azonban igazán nyugdíjasként maradt ideje a levéltári munkára. A könyv kiindulópontját a műemlékkutatás és a topográfiai munka jelenti, amit bizonyos tudományos impulzusok egészítenek ki. ?A műemlékekkel kapcsolatos kutatások nem csak a falak feltárásában merül ki, hiszen adott igényeknek kellett megfelelni, egyfajta módszeres tevékenységről, programról van szó, amiért Koppány Tiborra mindenki példaképként tekint.?
A 70-es évek történetkutatásában merült fel először a várak és a középkori, vagy az az utáni életforma kutatásának jelentősége. A középkort kutató történészeknek antimarxista csoportja kezdett működésbe ekkor: két történettudományi füzetben jelent meg ekkor a feudális társadalom megkérdőjelezése, melynek jelentős művészettörténeti vonatkozása is volt. A két füzet szerzője szerint a feudalizmus nagyon ritkán jelent meg Magyarországon. Ezzel párhuzamosan minimálisra becsülték a várak jelentőségét, annál többre datálták azonban a kastélyokat, a valódi lakhelyek szerepét. Csupán a végvárakat kellett komolyan venni, melyek védővonalat jelentettek a törökkel szemben.
Aki várakkal foglalkozik, a fiatalkori élményekre tekint vissza, Koppány Tibor érdeklődésében is érezhető az örök gyermek jelenléte. ?A téma iránti szeretetről, lelkesedésről van szó. Míg ugyanis a régiek a várakat, a kastélyokat többnyire elhanyagolt állapotban, halálozás, vagy hanyatlás állapotában örökítették meg, Koppány Tibor viszont az élettel teli épületeket. Olvasottsága révén az eleven kastélybeli életről sikerült sok mindent rögzítenie.?
A mű nagy része tulajdonképpen adattár, a kötetben több alkalommal is találkozhatunk a megjegyzéssel, miszerint az olvasó ne itt keresse az irodalmi útbaigazítást. Építésztörténeti kismonográfiákról van szó, melyekből kiolvasható a topográfia iskolája, azokat pedig a szerző illusztrációkkal színesítette. A források között rengeteg építészeti feltárást, helyszínbejárással szerzett adatot, épületkutatási eredményeket találunk.
A könyvben egy száz évnél is hosszabb időszakot átfogó dokumentumsorozatot találunk, melyben az adattár is egyfajta művészetszociológiai rekonstrukció, kiolvasható többek között az is, hogyan lehet a 16-17. században kastélyt építeni. A tervezéstől a megvalósításig foglalkozik a témával a kötet: a mesteremberek jelentősége kiemelkedik, ?szép és átélhető vázlatot kapunk arról, miként működött az építkezés, milyen feltételeknek kellett eleget tenni akkoriban, és milyen mintákat kellett követni az említett két évszázadban.?
A nagykastélyokat és várakat építtetők, illetve a köznemesség rétegeire oszlik a vagyonos társadalom az említett időszakban, de jól elkülönül a mester és a művész fogalma is: a művész ugyanis csak akkor tudott érvényesülni, ha mester is volt egyben. Ezt pedig a céhtagság adta meg.
A stílus és forma, valamint az életmód témáját is taglalja a kötet: megjelennek benne a reneszánsz és az óbarokk jegyek, valamint azok egymáshoz való viszonya. A szerző számol a manierizmussal, és nem mint egy katasztrófaérzést említi azt, nem a magaskultúra perverzitását tartalmazó elemet, hanem mint különleges vegyületet, mely pikáns ízt ad. A könyv így túlmutat a középkori hagyományokban feltűnő reneszánsz vonásokon és a kora barokk kultúrán.
Fotó: Csákvári Zsigmond
