Örsi Ferenc regénye alapján Vincze Zsuzsa dolgozta ?zenés, kalandos táncjátékká? az 1964-ben filmsorozatként nagy sikert aratott Tenkes kapitányát, mely Zsuráfszky Zoltán rendezésében a Honvéd Táncszínház és a Nemzeti Táncszínház közös produkciójaként debütált a Művészetek Palotájában.
Eke Máté, a labancokat álruhában megregulázó kuruc vitéz legendás alakjában számomra nem a történelmi hűség vagy hűtlenség kérdése érdekes, hanem az, ahogy ebben a darabban egy Robin Hood, Rózsa Sándor avagy Zorro-szerű karakter színrelép. Egyszerre megható és megmosolyogtató, hogy a Tenkes kapitánya ízig-vérig alfahím: egy rakás labancnak is vadul nekimegy, és még megkötözve is felemel egy mázsás széket, miközben fogával borospohárba harap. Igazi kakaskodást látunk a színpadon, számtalan domináns férfikarakterrel: ?kurucok? hívószó alatt egy hősiesnek vízionált, idealizált (de azért egy hajszálnyit mégis ironikusan ábrázolt) férfivilágba pillantunk bele.
Tóth Kázmér díszlete nem bonyolult, ? leghangsúlyosabb része egy szürke épület-homlokzat a színpad hátterében ? ennek feltehetően nincs más oka, mint hogy hatvan táncoló ember csak akkor fér el a színpadon, ha szabad a tér, márpedig a koreográfia telis-tele van élvezetes, nyüzsgő tömegjelenetekkel. Azért van egy eltolható, variálható díszletelem is a színpadon, mely mindig más és más helyszínt jelenít meg, attól függően, hogy melyik oldala kerül a közönség felé, sőt, a színpad egy része forog, mely szintén dinamikusabbá teszi a színpadi látványt. A járulékos látványelemekről: füstgépből kicsit sok olykor, de például az egyik jelenetben a szétütött párnákból szállingózó pelyhek kifejezetten eredetiek.
Amit a Honvéd Táncszínház tagjai nagyon tudnak, az, hogy a mesterségbeli tudáson túl rengeteg vidámság, svihákság, életöröm árad mindegyikükből a színpadon. Nem csak táncolni tudnak, hanem énekelni is ? sőt, komoly erősítést kapnak a Honvéd Férfikar szólistáitól ?, de a leginkább az olyan apró ötletek bűvölnek el, amikor például több tucat szereplő kórusban fütyül. Sebő Ferenc nagyszerű színpadi zenéje többnyire ismert népdalok könnyed összefűzéséből, átdolgozásából építkezik, számtalan népszerű dallamra ráismertetve a (felnőtt) közönséget. Általában minden második gyerekelőadáson szintetizátorra átírt, közhelyes, maníros háttérzene szokott menni, ezért is jelent olyan sokat, hogy a Honvéd és Sebő valóban csak tiszta forrásból merít. De meg kell említeni Árendás Péter zenei rendező munkáját és a Papp István ?Gázsa? prímás által vezetett zenekar tagjait is. Turczi István dalszövegei többnyire hatásosak, a ?Mi vagyunk a labancok ? Elkapjuk a grabancot!? például kifejezetten pimasz és kedves sorpár.
Amiben ez a darab igazán erős, az, hogy nagyon jó a ritmusa, a jelenetek annyira különböző, változatos hangulatúak, hogy folyamatosan ébren tartják a figyelmet, (és az is jó döntés, hogy gyerekpárti módon el van nyisszantva a darab egy szünettel a közepén, így a közönségben marad muníció a második részre). Úgy tűnik, Zsuráfszky Zoltánrendező-koreográfus bátran élhetett azzal, hogy egy-egy rutinos néptáncos gond nélkül tudja játékos jellemábrázolásra használni a megszokott mozgássorokat, a darab számos karakterszerepe azért is működik olyan jól. A legjobban persze talán a labancokat megszemélyesítő táncosok járnak, mert teljesen groteszkre vehetik a figurákat: szinte bádogemberként kell mozogniuk, karikalábbal totyogva, pipiskedve, tipegve vagy éppen részegen botladozva. A labanc csapatnak már a belépője is jellemző: rendre egy egymásba szaladó, dominószerűen összetorlódó menetoszlopban közlekednek.
De az is elég betyáros jelenet, amikor akciófilmeket idéző összecsapás részesei vagyunk: a labancok puskával vagy karddal hadonásznak, ellenfelük, a hős kuruc pedig egy hatalmas ostort csattogtat. Az álruhás, állabanc főhőst, a Tenkes kapitányát is akkor ismerik fel hívei, amikor kiderül, hogy egy párbaj-szerű kettősben túl jól áll a kezében a fokos, hiszen így csak egy kuruc táncolhat! Igazán erősek a féktelen cigánytáncok, és nagy ötlet, ahogy a kurucok botolója felesel az egyik labanc kopogós cipős sztepp-paródiájával. Az ellenségeskedés tükre jelen esetben kizárólag a tánctudás, a színpadon élesen elválik egymástól a két tábor, elsősorban a már említett, géppuskaláb kontra botláb, (azaz: hős kontra antihős) jellemzők mentén. De ugyanez a logika a szerelmi szálnál is megmutatkozik, Veronika és pukkancs kérője, Dudva úr alig tudnak együtt táncolni, a lány csak tűri, hogy táncosa rángassa, míg Eke Mártonnal bezzeg szinte együtt lélegzik tánc közben.
Bár a koreográfia kissé konzervatív, hiszen nagyrészt autentikus táncanyagokból építkezik, ezek humoros újrafogalmazása mindenképpen üdítő feladat lehet a táncosoknak. A lendületes összjáték, a hagyományőrzésre szakosodott profi csapatmunka pedig igazán lefegyverző, és az is, hogy a kis és nagy szerepek egyöntetű maximalizmussal és jókedvvel vannak abszolválva.
