Mohácsi János már akkor sem próbálta ezt tenni, amikor másfél évtizeddel ezelőtt először vitte színre Kaposvárott a darabot. Akkor ez meglepetésként hatott, hiszen a klasszikusokat teljesen új látásmóddal, radikálisan átalakítva bemutató, kimagasló jelentőségű Mohácsi-rendezések idejét éltük (kevéssel az Istenítélet után és a Krétakör előtt), hasonló szövegekhez akkoriban nemigen nyúlt a rendező. Az utóbbi években azonban gyakran visz színre szórakoztató célú darabokat, inkább ?megbolondítva?, mint radikálisan átalakítva azokat ? ebbe a vonulatba teljesen természetesen illeszkedik az új bemutató (és a reprízek vonulatába is: Mohácsi az utóbbi évadokban szívesen rendezi újra korábbi előadásait ? általában olyan színházaknál, melyeknek társulatával most dolgozik először). Az már másfél évtizeddel előtt is feltűnt, hogy Feydeau és Mohácsi távolról sem áll oly távol egymástól, mint első látásra hinnénk: a rendezőtől éppúgy nem idegen Feydeau csípős, moralizálástól mentes humora, mint az a képessége, amellyel a félreértések kavalkádját már-már szürreális abszurdba fordítja. Erre az attitűdre épül a Radnóti Színház friss bemutatója is. A Mohácsi-testvérek keze nyoma letagadhatatlanul ott van rajta, de elsősorban a kisebb játékötletek, egyedi poénok és a nyersebbre formált textus szintjén. Ám nemcsak a ?mohácsis? szófordulatok, szójátékok ritkábbak a szokottnál, hanem a szituációk kifordítása is ? a mű szereplői így is olyan sokfelé ágazó félreértés-zuhatagon mennek keresztül, hogy azt fokozni felesleges lenne. Így Mohácsi professzionálisan működteti a vaudeville gépezetét ? esetenként néhány eredeti szín megmutatásának kedvéért inkább kicsit lassítva, mint gyorsítva a tempót ?, kiélez néhány fordulatot, s megfűszerezi a játékot egyéni poénokkal, ötletekkel ? önmagánál többnek látszani nem kívánó, ám kitűnően szórakoztató bemutatót hozva létre.
Adorjáni Bálint cinizmussal határos pragmatizmussal ajándékozza meg az eseményekbe nem önszántán kívül, de voltaképpen véletlenül belekeveredő szívtiprót, Schneider Zoltán pedig hol hatásosan felerősíti a féltékeny spanyol férj durva agresszivitását, hol nem kevésbé hatásosan idézőjelbe teszi azt. Szávai Viktória és Petrik Andrea színesen, a csacsogást, a hisztériát, őszinte érzelmeket és szerepjátszást pontosan adagolva játsszák a levelükkel a lavinát elindító barátnőket. Gazsó György pedig egyrészt aprólékosan kidolgozza az üzleti életben sikeres, otthon teszetosza, akkurátus, ám lusta nyárspolgár alakját, másrészt perfekt módon hozza az önhibáján kívül mindent feje tetejére állító hasonmás, az iszákos hotelszolga, az eseményeket a legnagyobb kavarodás idején is derűvel szemlélő Poche szerepét.
