Kecske, káposzta

Végül is nem sikerült eldöntenem, hogy generációs vonatkozásban a humornak vannak-e tendenciái. Milyen hatással van az ember humorára az, hogy százhárom éves, vagy hogy fölfedezhető-e valami közös elem a harmicasok csípős szellemességében. Az valószínűleg generációs kérdés is, hogy a Kádár-korszakra utaló kétféle ironikus mű közül a Mazsola és Manócska (Pittmann Zsófi falvédője) privát-kulturális nosztalgiája vagy minden politikus művek legszellemesebbje, az Acélmosoly (Haraszty István Édeske) számíthat-e nagyobb hatásra.

A humor, úgy tűnik, a posztmodern (és az utána következő idők) gyengéje. Vagy gyengesége, ha az avantgárd arisztokratikus komolysága felől nézzük, amely intellektuális szigorral száműzte a narratívát. A humor művészeti előfordulása és megítélése ezért nem különbözik sokban a hétköznapitól: a szellemes embert nem mindig veszik komolyan. Ez talán egyetlen esetben alakulhat másként: ha a szellemességnek van társadalmi kontextusa. Nem véletlen, hogy a magyar művészetben bekövetkezett "játékos fordulat" épp a 80-as évek avantgárd paródiáiból ered, amely viszont nem a magasművészet, hanem a "kulturális törmelék", a graffitik, a gyerekrajzok, és a különféle objektek nyelvi-vizuális lehetőségeit használta ki.

Mára a kortárs művészet perifériái elvékonyodtak, és a fiatal művészek számára nem áll rendelkezésre olyan eszköz, amellyel valami igazán botrányosat tudnának csinálni. Viszont a  művészet fölszabadult, ha még nem is látni pontosan, mihez kezd a szabadságával.

Az itt kiállított műveknek sok esetben társadalmi referenciájuk van. Hecker Péter a kispolgári otthonosság attribútumait és a Kőnig Frigyestől ismerős strandélményt festi, utalásokkal a nemzet nagy vágyaira, amelyeket a tenger (Balaton) és a motorbicikli motívumai köré lehet fölépíteni. Szalay Pál fából készült bronzszobra, Az örömében ordítozó vállalkozó már egy másik társadalmi osztály fényes reményeiről szól. A (háromlábú) ló és lovas kisméretű kompozíciója ugyanakkor a köztéri emlékművek halódó műfajának paródiája. Nemes Nikolett fotórealista kutyái jól illeszkednek a magyar társadalom kutyák iránti szenvedélyének megfejthetetlen jelenségéhez. De a sorozatnak természetesen metaforikus üzenete is van, csakúgy, mint Roskó Gábor képein az emberi életű állatszereplőknek. Roskó meleg fényű festményein barátságos állatok segítenek eligazodni a nem minden esetben bonyolult élethelyzetekben, és ha jól értem, olykor a nemi egyenlőtlenségről is szó esik.

Az állat, úgy tűnik, valamiképpen kapcsolódik a játékosságról való tudásunkhoz, bár nem mindig a legártatlanabb és legönzetlenebb módon, mint Kovách Gergő szobrain. A humanizált kecske és káposzta meglehetősen horrorisztikus módon egymás életét oltja  ki - talán az egyenlősítő igazságtevés nevében. Az életnagyságú csoport billenthető, attól függően, hogy mi a néző preferenciája, bár a végeredmény csak méltányos nézőpont és statikai bravúr.

Jóval szelídebbek Rainer Máté tehénkéi, akiket egyszerre vesz körül a részletező, miniatúraszerű közeg, és a biciklis sorozatról ismert, a konstruktivizmusra utaló piros háromszögek tiszta, homogén síkja. Bálind István szintén a figurativitás és az absztrakció összeegyeztethetőségével kísérletezik, másrészt nagyszerű karikaturista, mint most a gyógyszereivel bajlódó Lossonczy Tamás. Szurcsik Józsefet is a karikatúra műfajával szokták összefüggésbe hozni, de még mindig közelebb gondolnám a szürrealizmushoz.

A Vízivárosi Galéria kiállítása barátságos és szellemes. Játékos is, amennyiben kihasználja az ismétlődő motívumok egymásra utaló ritmusát, és - valószínűleg helyesen - figyelmen kívül hagyja a generációk közötti szemléletbeli különbségeket: hogy megmaradjon a kecske és a káposzta.