Len Wiseman rendező eddig olyan vámpíros horrorokban nyomult, mint az Underworld, és kamaszkora óta régi rajongója a John McClane-nek, bár azért ügyesen csavart egyet a figurán.
Senki ne várjon nosztalgikus vhs-hangulatot, a Die Hard 4.0 jellegzetessége éppen az, hogy minden szempontból két világ ütközik, McClane-é, aki izomból old meg mindent, és a kíméletlen cyberlovagoké, akik változatosság kedvéért aggyal. Az egyik oldalon vér, izzadtság, hősiesség, a másikon intelligencia, technika és szenvtelen közöny. A rosszfiúk vezére, a bosszúálló programozó, Thomas Gabriel (akit az elegáns Timothy Olyphant alakít) olyan könnyedén válik cyberterroristává, mintha csak a távirányító gombját nyomogatná. Éveken át hiába figyelmeztetett arra, hogy meg lehet hackelni még a legbonyolultabbnak hitt biztonsági rendszereket is, végül egyszerűen kirúgták, most pedig bosszúból élesben modellezi a helyzetet. Még ambivalensebb az őt segítő kölyökképű kamaszzseni alakja (őt az eddig inkább csak tévésorozatokban feltűnő Jonathan Sadowski játssza), aki tényleg csak játéknak fogja fel az egész pusztítást. Ő az, aki például amerikai elnökök felvételeiből vág össze egy tévébeszédet erődemonstrációként, és nagyon jól szórakozik rajta. A csapat legkeményebb tagja egy nő, Mai Lihn, akit a törékeny és őzikeszemű Maggie Q alakít; nos, ő az egyetlen a díszes társaságban, aki verekedni is, programozni is tud, a fiúk ugyanis ebben a filmben vagy túl puhányak, mint a hackerek, vagy túlságosan maradiak, mint McClane. Mai Lihn, Thomas Gabriel szeretője viszont egy igazi szupernő, nem csoda, hogy ő az egyetlen, aki valóban meg tudja szorongatni főhősünket, sőt, többször közel van ahhoz, hogy kipöccintse őt az élők sorából.
A látvány rideg, mindenhol kékes neonfényben úszó óriásképernyők, hatalmas, kongó csarnokok, titkos kóddal működő védelmi rendszerrel ellátott cellák, míg McClane körül valahogy mindig robbanások színezik a levegőt, autó, helikopter, liftakna, egyremegy, lényeg, hogy jól égjen. Akció akciót követ, McClane olykor tud repülni, sőt, ha nincs tölténye, kocsival is leszed egy helikoptert: a különleges effekteknek köszönhetően olyan ugri-bugri és sebezhetetlen, hogy a film feltehetően megosztja majd a klasszikus akciófilmek és a digitális trükkök híveinek táborát. A Die Hardból számos számítógépes játék készült (az első még 1988-ban Commodore 64-re!), nos, ez a rész közelít hozzá, hogy szintén annak tűnjön. Pedig McClane figurája elég karakteres: érzelmesen kajtat (a Mary Elizabeth Winstead által játszott) elrabolt lánya, Lucy után, és miután megmenti, természetesen apatigrisként koptatja le róla a férfiakat, van némi humora, még ha alpári is, és persze ki van égve, úgy alaposan. Ráadásul McClane maradiságának megvan az a pozitív oldala, hogy képes felfogni, hogy nem kódokról, programokról, reset-gombokról van csupán szó, hanem hús-vér emberekről, akiket ezrével gyilkol meg az infrastruktúra megbénítása. A legjobb benne, hogy állandóan offenzívában van, az egész világ ellen is képes támadni; még ha atombombával mennének ellene, akkor is azt üvöltené, vigyázz, mert leszedem a töködet! És leszedné.
Mégis, a mellé rendelt egyszálbélű hacker - ingadozó vércukorszintjével, asztmájával, repülési fóbiájával, önironikus poénjaival, szerteágazó kapcsolat-rendszerével és a legrosszabbkor rátörő beszéd-kényszerével - nem kevésbé érdekes alak, még ha szegény a film folyamán McClane mellett kénytelen végigmenni a standard férfivá avatási szertartáson. Egy akciófilmben ugyanis nem attól lesz férfi valaki, hogy ír egy kódot, ami szétbarmolja a rendszert, hanem attól, ha bekap egy-két golyót, és tűri. Következtetés: programozóból lehet hős, de hősből nem lehet programozó. Mattnek az a dolga, hogy belehelyezkedjen az ellenség logikájába, kitalálja a következő lépésüket, ami megy neki, mert ismer mindenkit, aki fent van a hálón, a rosszfiúkat és az esetleges segítőket is. (A suhancképű programozó szerepében az a Justin Long tűnik fel, aki manapság egyre nagyobb ismertséget hozó szerepeket kap, ezért nyilván szívesen kitörölné a múltjából például az Álmok útján nevezetű Britney-mozit).
Klassz ez a páros, üdítő fordulat, hogy a főhős kiröhöghetővé válik, "menjünk kocsival, az is macsó", mondja neki például Matt, aki nincs oda a repülésért, és még az ex-rendőr zenei ízlését is lecikizi. A legjobb szerep mégis Kevin Smithre várt a filmben, ő a Varázsló, egy édesanyjával élő, százkilós, kockás inges, digitális bunkerben élő infantilis kódoló,
Jó döntés, hogy némi ironikus John McClane figurája, a filmalkotók ezzel ügyesen reflektálnak arra, hogy Bruce Willis ötvenkét évesen lassan kinő már a klasszikus akcióhős-életkorból, ráadásul már nem is olyan cool alkoholista magányos farkasnak lenni, mint egykoron. A végeredmény mindenképpen ügyes: van kőkemény hősünk is, meg vicces is, jut közelharc az ortodoxoknak, digitális trükkök a fiatalabb generációnak, jól lakik a kecske is, megmarad a káposzta is. Ja, és a világ, az meg van mentve.
