Titkos CIA-helyszín a tó túlpartjáról fényképezve, mielőtt a (nem igazi) filmet elkobozták volna. Kiejkuty, Lengyelország, 2009 júliusa
A tavalyi szociofotó-kiállítás után kézenfekvő a Ludwig választása, hogy az 1930-as évek immár klasszikussá lett vonulatát egy forma- és műfajbontó kortárs alkotóval folytatja. Sekula felvállalja a nagy örökséget, Walker Evans, Jacob Riis, majd később a német fotóban kibontakozó iskolák, elsősorban Bernd és Hilla Becher és a tanítványaik ? köztük a nálunk is kiállított Thomas Ruff ? által képviselt vonalat. Ami ma már jelentősen eltér az eredeti szociofotótól, hiszen kerüli a drámai momentumokat, a klasszikus kompozíciókat.
Sekula a végletekig viszi az esetleges pillanat rögzítésére törekvő attitűdöt. Nem ikonokat formál, nem a szó hagyományos értelmében vett karakterisztikumot keresi. Képein látszólag mellékes jelenetek kapnak kiemelt szerepet, egyfajta kontraszelekciónak tűnik, amit csinál ? mindaddig, míg nem tudatosul a nézőben, hogy a helyzet éppen fordított, csak annyira átjár mindent a képkorszak fordított logikája, a hangsúlyozott különlegesség, a megtervezett minőség, hogy már a realizmustól is teatralitást várunk.
Anya és gyermeke. ?Polóniai ízelítő" fesztivál. Chicago, 2007 szeptembere
Sekula pedig szigorúan értelmezi a realizmus fogalmát ? elemzői szerint Lukács György kritikai realizmusát éleszti fel a fotóművészet közegében. Kritikai látásmódja nem kétséges; nem csupán a témák, a társadalmi egyenlőtlenség, a globális piacnak kiszolgáltatott kisemberek, az amerikai álom vonzásában tengődő emigránsok terén, de a kép szerkezete is tudatos magatartást mutat. Brecht elvei köszönnek vissza Sekula ?fotográfiai leckéiben?, a tudatos viszonyulás parancsa a valósághoz. Mindemellett fontosnak tartja a személyes elem hangsúlyozását is. Saját családjának történetét beemeli az amerikai lengyel emigráció folyamába, családi fotóit is felnagyítja, így lesz a mitológia része a pap, aki az édesapját eltemette, az üres családi ház, a rokonok és a lista, amelyre a hasonló nevű chicagói lakosokat gyűjtötte ki az apa valamikor.
A mítoszképzés nem felrúgja, hanem árnyalja a realizmus törvényeit, Sekula pedig tovább feszíti a pólusokat: fotói mellé szövegeket ír, szabadvers, agitprop hirdetmény, idézet vagy csak megjegyzés formájában. Ettől a műfaji átjárástól a sorozatok inkább egyfajta storyboarddá alakulnak, így kapcsolatba kerülnek a kortárs filmművészettel is. Egyik leghatásosabb munkáján alig szerepel fotó, az is csak analógiaként. Helyettük két levél olvasható, ?Kedves Bill? címzéssel, melyekben tíz év különbséggel, remek, szarkasztikus humorral Bill Gates-nek regél a globalizáció, a műtárgyvásárlás és a környezetszennyező ipar összefüggéseiről.
Füvet kaszáló földműves a használaton kívüli repülőtéren, amelyet a CIA vett igénybe az ?értékes? terroristagyanús foglyok titkos szállítására. Szymany, Lengyelország, 2009 júliusa
A kiállítás gerincét alkotó Polónia és más mesék sorozat darabjai 2007-2009 között készültek Amerikában és Lengyelországban. Sekula két nagy témáját, a lengyel emigráció identitáskeresését, illetve a globalizáció hatásait dolgozza föl benne. Hol a chicagói lengyelek kultikus ünnepségeiről, hol a lengyelországi szupertitkos CIA-telepekről, ahol iraki foglyokat kínoznak. De láthatók a 90-es évek nagy fotografikus eposzai is, a szolidaritás fészkét jelentő gdanski hajógyár dolgozói, majd később ugyanők már egy hajléktalanszálló lakóiként. Itt van a seattle-i antiglobalizációs tüntetésen készült diasorozat is, a kattogva sorolódó diaképek egy lassított film képzetét keltik. És a 70-es évekből, a család amerikai kispolgári életét feldolgozó képsorozat is látható most, a Repüléstechnikai népmesék, melynek színes felvételeihez két piros ?rendezői szék? és néhány cserepes szobai pálma is társul.
Sekula mindenekelőtt nem megmutatja magát, hanem a fotó és a szöveg elegyítésével látni tanít. Erre a fajta társadalmi érzékenységre nálunk is van fogékonyság, de a Sekula-féle, romantikától teljesen mentes megfogalmazás még nagyon ritka jelenség. A látogató jól teszi, ha nem kiállításként kezeli az élményt, nem marad meg a passzív befogadásnál, hanem valóban, ahogy az alkotó javasolja: fotográfiai leckét vesz belőle.
