A szerelem a legváratlanabb helyeken és pillanatokban bukkan fel. Egy szupermarketben, egy kisvárosi táncstúdióban, egy ízléstelen kanapén, a színpadon, két drogszállítmány között. De hogyan tovább? A cannes-i filmfesztivál pár hete itthon is vetített filmje ezúttal a maffiózók szerelmi ügyeibe avatja be a nézőt.

„– Te tudod, mi az az amarillisz?
– Nem.
–  De szép, nem?
–  Szép.”

Samuel Benchetrit, a Lépcsőházi történetek rendezőjének új filmje egy észak-franciaországi kikötővárosban játszódik. A negyvenes maffiavezér, Jeff de Claerke (François Damiens) beleszeret a mindössze 25 éves pénztárosnőbe, Roxane-ba (Constance Rousseau). A férfi a beszédes nevű fiatal lány miatt versírásra adja fejét, rímekben akarja megvallani érzelmeit kiválasztottjának. Azonban hamar világossá válik, hogy az alexandrinusok jobban kifognak rajta, mint az éjszakánként érkező drogszállítmányok szétosztása és a hatalomátvételre készülő fiatal banda móresre tanítása.

Munkaügyi és szerelmi problémáival nem marad egyedül. Segítségére vannak hűséges társai, akik nemcsak az erőszak világában vannak otthon, hanem a művészetben és a filozófiában is – legalábbis nagyon igyekeznek.

Egyik verőlegénye, Jacky (Gustave de Kervern) fényes nappal fejszével indul pénzt behajtani, de Suzanne (Vanessa Paradis), az elbűvölően csinos, amatőr színésznő felborítja a gengszter terveit: a férfi lángra lobban a nő iránt. Egyik pillanatról a másikra Sartre szerepében találja magát egy készülő független színdarabban, hogy elnyerje a színésznő kegyeit. Poussin (Bouli Lanners) és Jésus (JoeyStarr) megbízást kapnak, hogy szervezzék meg Jeff lányának partiját, de mivel a lánnyal senki sem barátkozik, sőt kifejezetten elzárkóznak előle, ezért a két férfi különböző, nem túl humánus módszerekkel próbálja rábírni az iskolatársakat a részvételre.

A legnagyobb feladat mégis Neptune-ra (Ramzy Bedia) hárul: a Jeff által írt szerelmes verseket kell eljuttatnia Roxane-nak. Mindeközben Jeff felesége (Valeria Bruni Tedeschi) a tévé előtt ücsörögve csak arra vár, hogy férje vele is töltsön egy kis időt. Minden szereplőt a szerelem vágya űzi, hajtja vagy éppen fojtogatja ebben az abszurd humorú komédiában, ami a költészet, a színház és a művészet hatalma előtt emeli meg a kalapját.

Jeff, Jacky, Poussin, Jésus és Neptun természetes közege a bűnözés világa, nem csoda hát, hogy a szerelem hatványozottan kifog rajtuk. Hiába képesek a szerelem érzésére, hiába vágynak annyira a szeretetre, ha érzelmi intelligenciájuk egy fatuskóéval vetekszik. Ezt igazolja a film azon jelenete, amikor a feleség nyíltan és őszintén szerelmet vall Jeffnek, de a férfi teljesen érzéketlenül közli – holott bőven volna lehetősége kimagyarázni –, hogy még a házassági évfordulójukat is elfelejtette. Jeff csak a saját érzelmeivel van elfoglalva, ezzel a hozzáállással pedig persze, hogy képtelenség elcsábítani a fiatal Roxane-t.

Ráadásul a férfi még a saját érzéseivel és gondolataival sem tud mit kezdeni, nemhogy a felesége szerelmi vallomásával. Nehezére esik saját érzéseit megragadni, kifejezni, teljes érzelmi analfabéta. A gyöngédséghez kapcsolódó szavakkal is hadilábon áll, amik versírásnál komoly akadályt képeznek. Valóságos antivátesz, aki még a számára ismeretlen jelentésű szavakat is képes csak azért felhasználni, mert azok jól csengenek. Így kerül hát bele Jeff szerelmes versébe az amarillisz szó, amivel (hol máshol…) felesége dezodorán találkozik.

Társa, Neptun viszont egy fokkal érzékenyebb alkatnak bizonyul. Jeffet vigasztalva egyszer csak kipattan a fejéből néhány találó verssor, amit a szerelmes kujon lejegyez, majd – természetesen saját irományként – elküldi múzsájának. A bökkenő csak az, hogy ez az egyetlen vers, ami a fiatal lányt meggyőzi arról, hogy találkozzon ismeretlen hódolójával. Habár elhangzik, hogy azért tetszett neki a vers, mert úgy érzi, hogy ezek a sorok végre róla szólnak, valójában nem tudni, hogy miért dönt így.

A cyranói párhuzamot tekintve lehet, hogy megtetszett neki Neptune, emiatt abban bízott, hogy kiderül, mégiscsak az egyszerű küldönc írja a verseket, de a filmből kiindulva valószínűbb, hogy mégsem a szerelem hajtja. Ugyanis miután kiderül, hogy az utolsó vers nem a maffiavezér irománya, a lánynak eszébe sem jut felkeresni Neptune-t, hogy tisztázza a helyzetet, sőt különösebb csalódottság sem éri, hogy a szerző kilétére végül nem derül fény.

A humor és az abszurd szituációk mellett a Szerelmes nehézfiúk az élet nagyon is komoly és valóságos, örök érvényű kérdéseit feszegeti. Miért van az, hogy még a legkeményebb embereknek is inába száll a bátorságuk, ha a szerelemről van szó? Hogyan mondjuk el érzéseinket, ha nem találjuk hozzá a szavakat? Mi van akkor, ha látszólag mégis megtaláljuk, de szívünk választottja nem érti őket? Hogyan tudjuk megőrizni a mai világban az irodalom, a művészet jelentőségét? 25 év házasság után, ha lehunyjuk a szemünket, és a párunkra gondolunk, vajon mi jut eszünkbe a másikról? Egyeznek-e ezek a gondolatok? Egyáltalán:

mi mindenre vagyunk hajlandók a szerelemért? És mi mindenre nem?

A Szerelmes nehézfiúk túlmutat a szereplők lelki alkalmatlanságán, társadalmunk érzelmi kiüresedésére, művészet iránti közömbösségére, a kapcsolaton belüli elmagányosodásra hívja fel a figyelmet. A mai kor Cyranói nem lettek bátrabbak, tehetségük a szerelemhez már nem is említhető egy lapon a mesterével, ahogy a mai Roxane-okat sem egy szimpla ,n” betű különbözteti meg a régi Roxanne-októl, hanem az, hogy közönyösségükből adódóan képtelenek a költészettel mit kezdeni, nemhogy néhány sor miatt szerelembe esni.

Ebben a filmben nincs hősies párviadal, sem a szívünk szerelméért, sem a becsületért. Nincsenek vakmerő lovagok és igazi múzsák, helyette vannak konténerekben kártyázó, érzéketlen drogcsempészek és közömbös szépségek. Ám ha mégis akad valaki, aki nemcsak képes a szerelemre, de még ki is tudja fejezni érzéseit, az boldogul a legnehezebb ebben a világban.

Fotók forrása: Cirko Film