Tom Hanks világában ugyanis mindenki kedves, szerethető, legrosszabb esetben is legfeljebb kicsit hülyécske, s rosszindulatnak nyoma sincs; ha nem is ér fülig minden száj, azért egy diszkrét félmosoly feltűnik minden képen. Végtelenül optimista film ez, mégpedig nem a ?minden jó, ha a vége jó?-típusból: hol vidámság van, ott vidámság van, nem csak a főcímekben, nem csak a beteljesült szerelmekben, ott vidámság van az első percben és az azt követőben, meg az azt követőben. Pedig a téma komoly: az ötvenes főszereplő Larry Crowne-t (azaz a rendező, társforgatókönyv-író Tom Hankset) kirúgják szeretett munkahelyéről, egy hipermarketből, mivel nincs diplomája a karbantartói-mindenesi állásához ? felvenni meg persze nem veszik fel sehová. És itt dől el a film tétje és vállalása: lehet ebből egy tanulságos, nagy sóhajok kíséretében átérezhető dráma az ötödik iksz nehézségeiről ? és lehet egy könnyed, örömteli romantikus komédia, ami semmivel nem is akar több lenni, hacsak azzal nem, hogy nem húsz, hanem ötvenévesek a főszereplői. Hanks az utóbbit választotta.
Tény, hogy nem is igazán lehetne mélyen átérezni a film által felvetett nagy kérdéseit az életnek (mint az idősebb korosztály kilátástalansága, a jelzáloghitelek nehézségei és a többi), épp a már említett folyamatos optimizmus miatt: aligha akad, aki annyira jól, annyira Forrest Gump-osan viselné élete romokba dőlését, mint Larry, a legkisebb kiborulás, a legkisebb elkeseredés nélkül. És hát a vígjáték folytatása sem épp lélektani mélységeitől érdekes: Larry beiratkozik az egyetemre, és megpróbál be is illeszkedni a néhány korosztállyal fiatalabbak közé. Csatlakozik a kisrealizmus Easy Ridereihez, akik lepukkant robogókon róják az utakat, és hallgat az egyikük ? egy húszéves hippi ? öltözködési tanácsaira is. És közben fokozatosan belehabarodik a retorika-tanárába, a kapuzárási pánikjában elmerült férjétől épp válófélben lévő Mercedesbe (Julia Roberts).
Arról tán felesleges vitatkozni, hogy jobb lett volna-e a film, ha a mókázást néhol nagy elgondolkodások szakították volna meg, vagy ha Hanks több ponton próbált volna meg eltérni a romkom-zsáner Nagy Szabálykönyvétől ? felesleges, mert a filmmel így sincs baj. Hanks és Roberts rutinból játszanak ugyan, de rutinból jók; a poénok nem térdcsapkodósak, de kivétel nélkül jól eltaláltak; a forgatókönyv szépen össze van rakva, ha Oscart azért nem is fog kapni (mert ugyan egy későnegyvenes, egymástól lassan elhidegülő házaspárnak aligha az a legfőbb gondja, hogy a férj pornót néz, egészében véve mégis érthető és megérthető a konfliktus magja). A filmnek egészében véve mégis az eleganciája a legmegragadóbb: nincsenek gagyi poénok, nem röhögünk a fiataloskodó ?öregeken?, mert minden helyzetnek megvan a maga méltósága, bája és kedvessége.
A Larry Crowne nem nagyon jó film. A Larry Crowne nagyon kedves film.
