Mivel nagyon is félő, hogy Lorin Maazel és a New York-i Filharmonikusok - borítékolhatóan tüneményes - vendégjátéka némiképp leárnyékolta az állami operaház idei évadjának utolsó premierjét, ezúton tudatjuk az ún. "modern operáktól" idegenkedő budapesti nagyérdeművel az örvendetes tényt: Hunnia virányain felbukkant egy új, elementáris vígopera, s az Andrássy úti palotában végre összeállt egy lelkesen, immár fenntartások nélkül megsüvegelhető produkció. Az asszonyi szenvedelmeit öreg özvegy létére is intakt formában megőrző Karnyóné szertelen, a paródiától egészen az abszurdig pendliző története remek alapot kínált zeneszerző, librettista és rendező számára egyaránt, és hármójuk összemunkálásával valóban megütöttük a ternót.
Vajda János ezúttal alkalmasint felülmúlta eddigi, amúgy okkal méltányolt dalműveit (Barabbás, Mario és a varázsló, Leonce és Léna). A Karnyóné zenéje hibátlanul sikerült stílparódiák sorozata: direkt idézetek (mint Dido királynő búcsúja Purcelltől a címszereplő öngyilkolási szcénájában) éppúgy felbukkantak itt, mint karikírozott zenésszínpadi közhelyek (például Lipitlotty ismétlődő hőstenori intrádáiban), vagy otthonosan belakott vígoperai sémák. Humora oly magával ragadó, hogy mindez - előzetes félelmeinkre rácáfolva - korántsem hatott üres bravúroskodásnak, tetszetős, ám dőre ujjgyakorlatnak; Vajda ezen az estén sokkal inkább derűs és maníroktól mentes grandseigneurnek tetszett, mint biztos kezű kismesternek. Egyenrangú társa, a Csokonai Vitéz Mihály (és más hasonló nagyok) szövegeivel zsonglőrködő Várady Szabolcs merészen archaizáló, s egyszersmind fölöttébb életrevaló librettót szállított. A rokokós szófordulatok, a régies mondatfűzések és borsos kiszólások gond nélkül megéltek a színpadon. Szoruljon a bárzsingja annak a huncfut kapcabetyárnak, aki ezt vitatná!
Amint az bizton remélhető volt, Ascher Tamás működésének hatására friss és ötletekben gazdag, üdvösen befejezetlen előadás született Vajda és Várady operájából. Nyomát se találhattuk az Operaház falai között egyébiránt még mindig oly virulens, hősi pózba merevült slamposságnak, mi több, ehelyett az énekesek színészi megéledésének lehettünk tanúi. A fesz és pöf nélküli produkció címszerepében Wiedemann Bernadett érzemény- és kebeldús satrafát hozott: patetikus trampli volt, aki - önkéntes halálát beharangozandó - szűnni nem akaró gyászkoloratúrázásával mosolyt, kacajt, sőt harsányan könnyes röhejt fakasztott az ősbemutató jól nevelt közönségéből. Az özvegy Karnyóné kegyeit és viszketeg hölgyerényét a rút anyagiak reményében megostromló szeleburdiak ugyancsak erősen karikaturisztikus partéiban két fiatal tenorista excellált. Fekete Attila Lipitlotty szerepében deli legényesen, érces hanggal és derekas játékkészséggel komédiázott, míg az ellenlábasát, Tipp Toppot alakító Derecskei Zsolt lírai fekvésben egyszerre intrikált és mórikált. Az ő "édes Boriskáját" Mitilineou Cleo, a mindenes vándor csodadoktort és rigmuscsinálót, Kuruzst Laczkó V. Róbert, míg Karnyóné bóti segédjét, Lázárt Tóth János formálta remekbe. Khell Zsolt dobozszerű fűszer- és csemegebolti mozgó díszletében mindvégig vígan haladt előre a vagabund cselekmény, s a színpadi történések, az énekes színészek erőfeszítései ezúttal a zenekari árokból is támogatást kaptak. Kellemes meglepetés gyanánt ugyanis, az oly sokat (és korántsem minden ok nélkül) korholt zenekar ezúttal lelkes elkötelezettséggel, s ráadásul tisztán muzsikált, és ebben alighanem elévülhetetlen érdemei lehettek Török Géza karmesternek is.
A második felvonás fináléjában tündérek ereszkedtek le a zsinórpadlásról a színpadra, hogy a gyászosan elhalt szereplők föltámasztása után egy költőien gunyoros együttessel zárulhasson az előadás. Nos meglehet, Tündér és Tündérfi csak a legutolsó percekben szálltak le közibénk, ám jótékony őrködésüket egész operai esténk során élvezhettük.
A darab története a hazai színpadokon: Bármi lehet belőle
