A huszonévesen Budapestről New Yorkba települt festőnő munkáit évek óta izgatottan figyeli a nemzetközi művészeti élet. Itthon csak most mutatkozik be először, és mindjárt egy nagy, Ludwig-méretű tárlattal, ami ugyan nem öleli fel az eddigi, két évtizedes alkotói pályát, de azért sok mindent elárul róla.
Először is azt, hogy periódusokban gondolkodik, addig viaskodik egy-egy festői témával, amíg át nem rágja rajta magát, személyiségének részévé nem teszi. Nekifeszül a kiválasztott tárgy kínálta keretnek és alakítja, formálja, gyúrja, átszűri saját alkatát, belső történéseit átsajtolja ezen a kereten, mint valami sűrű szövésű szitán. Ekkor megszabadul a közte és a téma között lévő űrtől és egy következő témához nyúl. Ilyen állomásainak tűnnek a kiállításon bemutatott utolsó 10-12 év távlatában a szekvenciák és ismétlődések, a szürrealisztikus grafika, a szimbolizmus, a másolatok érvényessége, és most, az utolsó két évben a tárlat központjába helyezett nagy kérdés: az elmozdulás a figuralitástól az absztrakció felé.
Ackermann esetében ez a festői szemléletváltás a testtől való megszabadulás kísérlete. Mert a műveit ? akár ipari méretű ponyvára, akár merített papírra, füzetlapra, plexitáblára, videóra dolgozik ? mindig és mindennél erősebben áthatja a test élménye. Gyerekkori víziókat öltöztet alig körvonalazott test-formákba, vastagon ráfest a felületre, megdolgozza a képmező minden részét, kollázsokat rejt a festékréteg alá ? mégis, a vegyes technikák és a laza, szabálytalan kompozíciók alatt fölsejlik egy (mindig csak egy) test fájdalmas és intenzív jelenléte. Ezt az élményt dolgozza fel legújabb sorozatában, az örvénylő kék és vörös absztrakt vásznakon és viszi egészen a figura megszűnéséig, a szín és a gomolygó gesztusok eluralkodásáig.
Személyes és kitárulkozó, sebzett világ Ackermanné. Ugyanakkor jól alkalmazza a közösségi művészet és a művészetet befogadó közösségek vizuális nyelvét. A vallomásos karakter így közösen megélhető tartalommal párosul, amit festészeti utalásokkal is megerősít. Street-art elemeket visz a képekre, de ellágyítja azokat. Edward Munch Kiáltásának központi figuráját ujjal nyomja bele a vastag festékrétegekbe, mintha csak a lábával rajzolná a homokba legtitkosabb félelmeit. Francis Bacon keresztre feszített, tobzódó tőkehús-darabjai itt egy tünékenyebb, finomabb, de annál érzékibb változatban jelennek meg.
Rita Ackermann képein a test úgy szenved, hogy közben folyton tudatában van a szenvedésének, de passzív marad. Vibráló vörös felületek, gomolygó kékek ? gyakran a jellegzetes Klein-kék, az a merész és hatásos, racionális és szenvedélyes tartalmakat egyformán előhívó árnyalat ?, kék-zöld vagy pink-sárga színkompozíciók kínozzák egymást a képmezőn. A festékszóróval fölvitt anyagba homokot nyom, a kollázs-jelleg nem csak a fotóapplikációkban, de az anyagok egymáshoz rendelésében is érvényesül. Plasztikus felületei hol örvényként kavarognak, hol rémálomként ismétlődnek, miközben majdnem minden képén ott látjuk valahol a saját arcát, figyelő tekintetét, feszült vonásait. Csupán a Texasban készült fotómontázs, illetve a legutolsó festői sorozat, a kék-vörös kompozíciók szabadulnak meg teljesen e tekintet szigorától.
Ackermann festészete nem az átlagközönségnek szól, de művei nem igényelnek különösebb beavatottságot. Figyelmet, nyitottságot, érzékenységet viszont igen; ezekkel nyitja meg a néző az intenzív színeken és expresszív formakezelésen túl a képek érzelem- és ösztönszféráit, ahányszor visszatér egy-egy képhez, mindig többet és többet.
