Négy olyan regényed van, amelynek a címében Szindbádot szerepelteted. Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy a te Szindbádod nem azonos sem Az Ezeregyéjszaka meséi hősével, sem Krúdy figurájával. Hanem akkor ki is ő?

Semmi közük egymáshoz.

Akkor mégis miért használod ezt a motívumot?

Lehet, hogy nem kellett volna. Akik nem olvasták a munkáimat, azt hiszik, hogy a szintén nyíregyházi Krúdy művét akartam folytatni. Valójában a központi figurát Schiffer Árpádnak hívják, és 1901. január 1-jén született Bagdadban. Amikor a kezdeteken gondolkodtam, biztos voltam benne, hogy jót tesz a regényemnek ez az egzotikus háttér. Az Ezeregyéjszaka Szindbádja tulajdonképpen akcióhős: egyfolytában utazgat, minden problémát megold, teremtő, sorsát alakító ember. Krúdy Szindbádja épp az ellentéte. Nem csinál semmit, nézi és habzsolja az életet, nagyokat lakomázik, női szíveket tör össze, semmi hasznosat nem visz végbe. Ha mindenképpen kötni akarom valahová a főhősömet, akkor már inkább az eredeti Szindbádhoz hasonlítanám, aki tevékeny és hasznos életet él, sikeres bűnügyi nyomozó. Ugyanez a szereplő a legutóbbi könyvemben, az Inspektor Szindbádban az ’56-os forradalom után az NSZK-ba disszidál, és ott lesz rendőrnyomozó.

A 2010-ben a Magvetőnél megjelent, Szindbád, a detektív című kötet novellái az 1920-as években játszódnak, és csalók meg gyilkosok nyomába eredő fiatal nyomozó sikereiről szólnak. Ez volt az első Szindbád-történet. Később Szibériába keveredsz, a legfrissebb kötet pedig már Németországban játszódik. Ez mintha kissé valószínűtlen karrier lenne.

Az életben bármi megtörténhet, a legképtelenebb dolgok is. Efféle karrierek is kibontakozhatnak.

Regényeid, novelláid jellemző vonása, hogy gyakran használsz történelmi hátteret. Eszerint vonzódsz a történelmi és a bűnügyi regény műfajához. Ezekre a műfajokra általában könnyedebb olvasmányként tekintünk.

Ez igaz is meg nem is. Vonzódom ezekhez a műfajokhoz. Ha csak a krimit vesszük, idesorolható a Bűn és bűnhődés is, ami egyáltalán nem könnyed olvasmány. Minden műfajt lehet színvonalasan, igényesen művelni, akár a sci-fit vagy a horrort is. Igaz ez a történelmi regényre is. A történelem ugyanis az emberiség tükörképe; mi, emberek hozzuk létre. Az őseink voltak azok, akik a katedrálisokat építették, de akik Auschwitz borzalmát létrehozták, azok is mi voltunk. Önmagunkat látjuk, ha a históriával foglalkozunk. Történelem–német szakon végeztem, innen a vonzalom. Könyvről könyvre haladok a jelenkor felé. Az Inspektor Szindbád 1961-ben játszódik, a következő regényem meg majd a ’70-es években. S így lassan elérkezem a jelenkorig.

Húszéves voltál a rendszerváltáskor, és a könyveidből kiolvasható álláspontod szerint az idő múlásával valójában semmi sem változik, semmi sem lesz jobb.

Azt túl erősnek tartanám, hogy semmi sem lesz jobb. Sok minden változik, az igaz. Ahogy én látom, a történelem során mindig két lépést teszünk előre és egyet hátra. A fejlődésnek ára van. Spiró például úgy fogalmaz, hogy soha nem ért véget a rabszolgatartás, hanem a feudalizmussal és a polgári demokráciával ötvözve továbbra is létezik. Ilyesféle keverékvilágban élünk jelenleg is.

Nyíregyházi születésű, jelenleg is ott élő magyar író vagy, fontos számodra a nyírségi és a beregi emberek sorsa.

Sosem volt kérdés számomra, hogy ezzel a témával foglalkozzam. Azért kezdtem róluk írni, mert úgy gondoltam, hogy ismerem az életüket. Aztán rájöttem, hogy mégsem ismerem eléggé. Még Nyíregyháza történetével sem vagyok tökéletesen tisztában, pedig viszonylag új városról van szó. 1750-ben települtek be ide nagy létszámban a szlovák gyökerű tirpákok, azelőtt mindössze 58 család élt a városban. A betelepülőkkel a település lélekszáma az ötszörösére nőtt.

Csabai László író, a Mészöly Miklós-díj kitüntetettje beszél az elismerés átadóünnepségén a szekszárdi Művészetek Házában 2020. január 17-én. Fotó: MTI/Sóki Tamás

Az általad ábrázolt nyírségi parasztság helyzete sokban különbözik az ország más vidékein lakókétól?

Minden ember sorsa egyedi. Nehéz meghatározni, hogy általánosságban milyenek a nyírségiek. Én leginkább a Nyíregyháza környéki és a beregi emberekkel foglalkozom, ugyanis a feleségem is beregi. A város környéki bokortanyák élete teljesen más, mint az Alföld délebbi részeinek tanyasi világa.

Hogyan gyűlik az írói anyag? Beszélgetsz az emberekkel?

A feleségem Tákoson született, az ő nagymamáját módszeresen kérdezgettem az odavalósiak életéről. Az így szerzett ismereteim szerint az emberek nagy része mintha feladta volna az önállóságát. A honfoglalástól kezdve a demokratikus rendszerváltozásig nem fordulhatott elő olyasmi, hogy a parasztember ne művelte volna a konyhakertjét, ne tartott volna állatot. Most viszont sokan megelégszenek a segéllyel vagy csempészkednek Ukrajnából és Romániából, beérik ennyivel. Kisszerű kompromisszumokat kötnek.

Eszerint az utóbbi évtizedekben keleten a helyzet változatlan?

Lassan mozdulnak előre a dolgok, nagyon lassan. Az előző korokban a parasztember, ha volt egy kis földje, tudta, hogy felelős a sorsáért. Ez a tudás mára mintha elhalványult volna. Úgy látom, sokan beletörődtek ebbe a vegetatív létezésbe, pedig szenvednek tőle. Ez az életérzés olyasmi, ami mellett íróként nem mehetek el.

Aki erre az írói oldaladra kíváncsi, és kevésbé mozgatja meg a krimi, mit keressen tőled a könyvesboltokban vagy az interneten?

Neki A vidék lelke című novelláskötetemet ajánlom.

Nyitókép forrása: MTI/Sóki Tamás