- Kaposváron az első évfolyamban végeztél, utána ideszerződtél. Távol vagy Pesttől.
- A negyedik évadot töltöm itt, és még mindig úgy látom, ez egy baromi életképes színház. Már nagyon sokféle szerepet játszottam. Ezen kívül érdekel a zene, a szövegcsinálás, a rendezés ? úgy általában a színház ?, és itt nem hogy tűrik a hóbortjaimat, hanem erősen támogatnak: amit kitaláltam soron kívül, meg is valósíthattam. A nyíregyházi közönség pedig mindenre nyitott, nemcsak színházban játszunk, de kávéházakkal, iskolákkal is együttműködünk. Jó helyen vagyok.
- Mielőtt próbálni kezdtétek, láttál már Tizenkét dühös embert, gondolom.
- Láttam a Nemzetiben, illetve több filmet is. Legelőször egészen kisgyerekként, és amikor már körvonalazódott, hogy talán színész leszek, ezt a szerepet választottam magamnak. A hetedik esküdt szerethetően harsány figura, szép pálfordulással.
- Tegyük hozzá, a ti előadásotok helyi viszonyokra a megszokottnál erőteljesebben adaptált.
- Koltai M. Gábor rendező, aki szerette Nyikita Mihalkov 12-jét, Sediánszky Nóra dramaturggal azon dolgozott, hogy az eredeti darabhoz minél többet tegyenek hozzá ebből a filmből. Munka közben pedig nem volt hajthatatlan: figyelt, és hagyatkozott ránk is. Teljességgel adaptálni persze nem lehetett, hiszen nálunk, Európában eleve nincs esküdtszék. Többek közt ezért sem akarta Gábor, hogy kimondottan Magyarországon játszódjon az előadás, így lett amolyan kelet-közép-európai a történetünk. A figurákkal azért eljátszott kicsit: bizonyos alakokat értelmesebb embereknek gondolt az eredeti történethez képest. Így talán világosabban derül ki, hogy az előítéleteket ? amelyeket persze nem vizsgál a darab, hogy miért vannak ? le lehet győzni.
- Mennyire nyitott erre a témára a nyíregyházi közönség?
- Az előadás már háromszor annyit ment, mint amennyi bérlet volt rá. Amikor befér a műsorba, játsszuk és nem lehet rá jegyet kapni. A közönség egyébként korosztály szerint besorolhatatlan. Volt olyan előadás, amelyiken a nézők fele fiatal roma volt: emlékezetesen együttműködők voltak ? a színpadon elhangzó rasszista szólamoknál olyan nyugalommal figyeltek, mint akik már sokszor hallottak hasonlót, de a poénokat élénken és azonnal vették, a végén pedig állva tapsoltak.
- Több korosztály játszik ebben az előadásban. Milyen volt próbálni?
- Mivel végig jelen van a tizenkét ember a színpadon, az első pillanattól kezdve mindenki ott volt, ami eleve összedolgozza a társaságot. Ráadásul egy jól megírt darabról beszélünk, amiben mindenkinek megvan a szerepe, még akkor is, ha egyes figurák huzamosan hallgatnak. A dramaturgiából adódik, hogy van, akinek egész hosszú idő után kell megszólalni, ami sajátos fáradhatatlan figyelmet kíván. Ehhez a tér ? a díszlet egy művelődési ház terme, ahol mindenféle kacat is van ? nagyon sok lehetőséget kínált. A próbák során aztán további holmik kerültek bele, színészi ötletek alapján is. Arra mindenki hamar ráérzett, hogy ezekkel a néma játékokkal ne tegye tönkre a cselekményt éppen kézben tartó kollégái munkáját. Így megéreztük az egymásra utaltságot, ami jót tesz a színháznak, sőt úgy gondolom, ez a lényege.
