Zseniális autodidakta volt. Sosem tanult rajzolni, festeni, de már húszévesen Nagybányára járt, ott fejlesztette tudását, a magyar impresszionizmus első festőiskolája mellett. Nem benne, hiszen nem tartozott a nagybányai festők közé, de ott találta meg a maga útját. Tihanyi egy gyerekkori betegségben majdnem teljesen megsüketült, beszélni is nehezen tudott, talán ennek köszönhető, hogy felfokozott érzékenységgel szívta be a látvány részleteit. Képeinek dús színvilága, testes formái, belső vibrálása ? noha a modern festészet többféle irányzata is hatott rá ? egészen egyedi jelenség.
|
|
| Kassák Lajos portréja (1918) |
A Kogartban minden eddiginél teljesebb képet kapunk az életműről. 1973-ban került Párizsból Budapestre a festő hagyatéka ? barátja, Brassa? segítségével ?, az akkor rendezett emlékkiállítás után évtizedekig sehol, majd az utóbbi években két nagy tárlaton láthattuk Tihanyi néhány vásznát, a Nyolcak csoporttal és a fauves hazai képviselőivel, a ?magyar vadakkal? együtt. A mostani gyűjteményes kiállítással megkezdődhet Tihanyi újrafelfedezése, s vele a modern művészet hazai teljesítményének felértékelődése. A vásznak mellett archív dokumentumokat, fotókat ? többségüket a fiatal André Kertész készítette ?, vázlatokat és korai grafikákat, sőt egy Tihanyiról készült rövid, amatőr némafilmet is láthatunk.
A rendezés a Kogart korábbi nagy kiállításait követve, az első emeletre helyezi a nagy műveket, ebben az esetben a tájképek és főként a portrék, aktok, csendéletek, az 1930-as évek elejéig tartó művek sorát, a felső szintre pedig a késői absztrakt képek, illetve az életrajzi dokumentumok kerülnek. Így kettéválik Tihanyi festészete, önálló életet él a kamaszkortól Párizsig tartó periódus, melynek súlypontját a portrék alkotják, és majdnem teljesen külön világ a későbbi absztraktoké. Bár ezek színvilága és elevensége, a testes formák szorosan kapcsolódnak a korábbi, figurális festményekhez, mégis erőteljes a törésvonal a kétféle látásmód között.
Ahogyan Kassák már 1919-ben ráérzett ? életében az egyetlen magyarországi tárlatát a Kassák vezette MA rendezte 1919-ben ?, és a kiállítás kurátora, Passuth Krisztina is kiemeli, Tihanyi igazi műfaja a portréfestészet. Különleges érzékkel fogalmazta kompozíciókká a modelljeit, feltárta azt a jelenséget, ahogyan a 20. századi személyiség a körülötte lévő, elemeire szakadt világban felvállalja a teremtés, az alkotás feladatát.
Kassákról, Bölöni Györgyről, Tristan Tzaráról, Franz Werfelről készült portréi és az időről időre visszatérő önarcképek tanúsága szerint Tihanyi úgy látta, hogy a meghasadt kor terhét a személyiség viseli. Portréalanyait szinte mindig az újfajta látásmód képviselői között találta meg, és küldetésüket a fények bravúros játékával, a geometrikus képelemekből fölépített expresszív kompozíciókkal, a színek teltségével, a festmények erőteljes hatásával igazolja.
Különleges festői kvalitásai dacára a mindenki által körberajongott Tihanyi, a kedves, kópés, bohém alkat, aki kommunikációs nehézségei ellenére a kor legjobb művészeivel barátkozott és otthonosan mozgott a budapesti, bécsi, berlini, majd párizsi művészkörökben, modern művészként majdnem ismeretlen maradt. Bécsben, Berlinben és New Yorkban csupán egy-egy kiállításon mutatkozott be, Párizsban ott volt a legfrissebb szellemi áramlatban, de nem futott be. Lassan alkotott, óriási figyelemmel, képeit ritkán mutatta meg a baráti körön kívül, nehezen vált meg a műveitől. Ez óvta meg a szétszóródástól az anyagot, ezért kerülhetett vissza majdnem egészében 1973-ban Magyarországra. Talán még a negyven évnyi csend is jót tett az életműnek, hiszen a gyűjteményes kiállítás már a 21. század felől vizsgálja Tihanyi festészetét, nem használja ki a Tanácsköztársaság idején hirtelen felbuzdulásból vállalt funkciót, ahogyan vélhetően a korábbi évtizedek tették volna. Nem ágyazza a nyugati emigráció viszonyaiba ? nem emeli ki, ahogyan a temetésén beszédet mondó Károlyi Mihály elsírta magát ?, hanem tisztán, egyértelműen festészeti értékeit szemléli. Ezek alapján pedig a 20. század nagy alkotói között jelöli ki a helyét.
