Keleti szél - HAGYOMÁNY ÉS MEGÚJULÁS

A Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum több százezres gyűjteményéből válogatott anyag a kulturális forradalom végétől máig tartó periódus képzőművészetének legjava ? mondták a Budapestre szép számban érkező kurátorok, bár azt is elárulták, hogy a 125 alkotó közül majdnem 100 inkább az idős korosztályhoz tartozik. Vagyis túlnyomó többségben olyan művészek szerepelnek a csúcson, akik még megtapasztalták az 1978 előtti évtizedet, ami Kínában gyakorlatilag a művészet teljes kiiktatását jelentette.

A fiatalabb nemzedék egészen máshonnan közelít a mai kínai valósághoz, de ezt a tárlatból nem tudjuk meg, ilyen művek ugyanis nincsenek itt. Azok is hiányoznak, amelyek radikális témafelvetéssel vagy műfaji megújító szándékkal gondolják kitéríteni az 1978 óta tartó művészeti folyamatok viszonylag stabil irányát.

Az eddigiekből az következne, hogy aki ellátogat a Szépművészeti ? sajnos csupán egyetlen nyári hónapig látható ? kínai kiállítására, az nem számíthat meglepetésre. De bizony, csak nem ott, ahol keresné. Meglepetésből több is akad, ott van mindjárt a műfaji szűkösség: a tárlat néhány kisplasztikát leszámítva hagyományos olaj- és akvarellfestményeket, illetve kínai tusrajzokat mutat be. Egyetlen fotó, videó, egyetlen vegyes technikával készült mű, installáció vagy kollázs sem szerepel itt. Látunk ellenben a kohó vörös fényében fürdő munkást, a miniszterelnökét ölelő népet ? Zhou Sicong táblaképe rejtett indulatokról, remegő vonalvezetésével egy robbanás előtti pillanatról árulkodik ?, ironikus-kiábrándult csoportportrét a földeken dolgozó értelmiségi fiatalokról, lobogó expresszionizmussal telített képi manifesztumot a ?nemzet szelleméről?, heroikus kérdésfeltevéseket és többszörösen lepecsételt titkokat, jól elrejtve a tradicionális kínai tájfestészet elemei között.

Nehezen hozzáférhető ez az egész. Bármennyire nyitja meg elméjét és érzékeit a látogató, folyton becsukódik előtte az átjáró. Sem a kínai képértelmezési hagyományokat nem ismerjük, sem azok ősi filozófiai jelentésrendszerét; próbálunk feloldódni az impozáns tájábrázolásban, miközben dekódoljuk a színtelenséget, az itt-ott bizonytalanul felvillanó szatírát. Vesszük az adást, hogy a legfrissebb képeken már Louis Vuitton-szatyros lányok tolatnak az utcán, megjelenik a mai kínai otthon, a csúcstechnika, az öntudatos fiatalok árnyképe ? de csak mint téma. Az ő attitűdjükkel nem találkozunk. Nem derül ki, miről, hogyan és milyen képekben gondolkodnak, hogyan látják a saját világukat és hogyan a nyugati kultúrát. Stílusidézetek szintjén feltűnik ugyan Bruegheltől Boteróig, az absztrakt expresszionizmustól a hiperrealizmusig szinte minden árnyalat, érezzük a közeledésre felkínált utakat, de ezek egyelőre csak egy irányban járhatók: onnan ide.

Az is meghökkentő, hogy az egész tárlaton mindössze 4-5 nonfiguratív mű jelenik meg, és ezek zömmel stílusgyakorlatnak mondhatók. Kevésnek érzékeljük a hagyományokhoz való visszanyúlást is, a tusrajzokon kívül csak egyetlen szoborcsoport, Wu Tongnak a Pekingi Opera karaktereit ábrázoló plasztikája vállalja fel nyíltan a népművészetet mint formai-kifejezésbeli hátteret. Meglátjuk a szépséget a szocreálból épphogy kiszakadt festményekben, de nem értjük, hol itt az alcímben ígért kortárs Kína.

Ami ma Kínában zajlik, az a történelem egyik leggyorsabb lefolyású, óriási társadalmi-gazdasági átalakulása, melyet nyilvánvalóan a művészet is nyomon követ. Ennek itt a hírével sem találkozunk, de a nemzetközi bemutatókon már bőven volt alkalom találkozni az újabb kínai művészet valóban sokszínű, valóban őszintén reagáló, kvalitásos eredményeivel. A kurátorok talán éppen azzal a tudattal válogatták ezt az anyagot, hogy egy korszak határáról visszatekintve, egy lezárult folyamatot mutassanak fel: eddig tartott a ?nyitás és integráció? periódusa, innentől a gyökeresen átfogalmazódó Kína következik. A kulturális forradalom visszautasította a művészetet, 1978 után újra kellett gondolni mindent. Amit most látunk, az már egy műfajokban és eljárásokban tapasztalt, sajátos 20. század végi kínai művészet, ha tetszik, nehezen kiharcolt nemzeti hagyomány, ami biztos talajt jelent az éppen most zajló művészeti átalakuláshoz.