Keleti szelek - BÁNYAVIRÁG, HEDDA GABLER, SCAPIN, A SZEMFÉNYVESZTŐ - POSZT

Bár egy nyelvet beszélünk és csupán földrajzi szempontból tagoljuk a magyar színjátszást, mégsem mondhatjuk, hogy az egységes képet alkot. Egy másik ország adta környezetben lehetetlen lenne elhatárolódni az adott, többségi nép kultúrájától, színházi tradícióitól és ez a szimbiózis teszi különlegesen izgalmassá a határon túli magyar színházi életet. Szembetűnő, hogy az erdélyi teátrumi hagyomány más eszköz- és gesztusrendszerekre épít, mint a határainkon belüli színjátszás. Ha viszont elég nyitottak vagyunk és még az előadások elején megszokjuk az eltérő formanyelvet, hamarosan felsejlenek a rendezés, sőt a színészi játék különleges értékei. 

Mindkét, a versenyprogramban szereplő erdélyi előadásnak ? a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Yorick Stúdió bemutatójának is ? egyik fontos jellemzője a karakterek alakításbeli elrajzolása volt. A színészek szerepük megformálásakor körülbelül egy évszázadot ugrottak vissza az időben és az akkori magyar színházi gyakorlat lenyomatát hozták el játékukkal Pécsre. Ehhez adódott még hozzá a román színház jel- és eszközrendszere, stílus- és ízlésvilága, ami tovább gazdagította az előadásokat.

Bányavirág

Sebestyén Abát elsősorban színészként ismerjük, de a Bányavirágban bebizonyítja, hogy van tehetsége a rendezéshez. Ezen belül is leginkább a mozgások megalkotásához és a színészvezetéshez ? bár ez utóbbin helyenként még érezhető némi tanácstalanság. Néhány helyzetben magára hagyja színészeit, akik olyankor nyilvánvaló rutinmegoldásokhoz nyúlnak. A rendező maga is székely, így a Bányavirág székely környezetét mélységében, plasztikusan képes érzékeltetni. Ebben nagy segítségére vannak színészei, akik ? amikor nem túlozzák el a gesztikulálást ? kiválóan képesek megvillantani földrajzi elhatároltságukból, identitásukból adódó problémáikat. Az egyik, ahogyan mi az anyaországból látjuk a ?hagyományőrző?, határon túli honfitársainkat és ahogyan valójában élnek és látják önmagukat napjainkban; a másik pedig a mindegyikőjük által elérni kívánt, de egyre távolabb kerülő boldogság álomképe és a realitás kilátástalansága közti szakadék. Az előadás ? bár humorban gazdag ? túlságosan hosszú és bizonyos jelenetek túlbeszéltek, vontatottak. Ez a hiba csak a clown-jelenetnél nem zavaró, mert Viola Gábor és Bányai Kelemen Barna virtuózan alakítja a temetésről hazatérő, járni alig tudó részeg barátokat. Sebestyén Aba rendezése a POSZT-on fődíjat ér, a rendező a legjobb előadás díját viheti haza. Ennek ellenére bizonyos részletek, a feleslegesen realista díszlet, a sűrítés hiánya, a színészi játék hitelességének alkalmankénti csorbulása hagy némi kivetnivalót maga után.

Hedda Gabler

A kolozsvári Hedda Gabler a finom és érzékeny megoldások játéka. Andrei Serban rendezésében a harsányság időről-időre megpróbálja elnyomni a részletekben rejlő lényeget, és ez a metódus minden szinten megjelenik. Megjelenik Hedda kis mozdulataiban, az elnagyolt díszlet apró részleteiben, az élénk, komplementer színek (zöld padló, pirossal letakart fotelek) vibrálása alatt rejlő fehér bútorokban, Jörgen (Bogdán Zsolt) nagypolgári felöltőjében ? amely jobban megnézve meglehetősen kopottas ? és a szereplők számos, alig észrevehető gesztusában. Ezek közül a legemlékezetesebb Brack bíró (Hatházi András) kávészertartása, amikor a cukrot kezére szórja és tequilaként hajtja fel a feketét. Nem üres irónia, fájdalmas szimbóluma a gyökereiből kifordult világnak, de leginkább Hedda irtóztató ideáinak. 

Bogdán Zsolt, Csutak Réka (Berte), de leginkább Varga Csilla (Juliane) játéka meglepően eltúlzott. Varga Csilla pózai egy korábbi hagyományt elevenítenek meg.

A némafilmek korának elrajzolt nagynéni-figurája folyamatosan fejhangon beszélve csap általános ricsajt a színen, idegen az ibseni környezetben, és bár szerepe Hedda Gabler melankóliájának ellenpontozása, ez az alakítás zavaróan harsányra sikeredik. Kézdi Imola sokkal árnyaltabban építi fel a Hedda-karaktert és hiteles lesz ezáltal öngyilkossága is. A zsűri és a közönség mégsem értékelte Andrei Serban érzékeny rendezését; a Hedda Gabler díj nélkül távozott a fesztiválról. 

Scapin, a szemfényvesztő

Silviu Purcarete összetett szimbólumrendszerével teremt egységet Moliére rendezett, kristálytiszta viszonyokat, jellemváltozásokat ábrázoló (tragi)komédiájában. Amennyire pontosan szerkesztettek a dialógusok a műben, olyan gáncstalan a Debreceni Csokonai Színház művészeinek játéka, melynek éllovasa a címszerepben feltűnő Trill Zsolt. Az összetett karakter fejlődése és végső bukása az emberi segítő szándék csődjének szomorú mutatója és a pártfogoltjain keresztül a hiúság hatalmának beszívó, romboló erejét is jól példázza. Az előadás mentes az erőltetett aktualizálástól, csupán finom áthallások világítanak rá az örök érvényű, íratlan emberi, magatartásbeli törvényszerűségekre. Scapint Moliére pusztulásra ítéli; a fejébe ékelődő szerszám a jól ismert szentenciát hívja elő, miszerint az igazmondás olykor a fej betörésével jár. A Csokonai Színház művészei a POSZT-on a megszokottnál később, este fél tízkor léptek színpadra, ez játékukat egy hajszálnyival talán hullámzóbbá tette. Ez azonban nem vont le a remek összhatásból; a produkció minden szempontból (atmoszféra, díszlet-jelmez, színészi megoldások, dramaturgia) kiegyensúlyozottan egységes és kellően katartikus élményt nyújt. Az előadás két díjat vihetett haza a cívisvárosba.

A keleti szelek fuvallata megérintette a mediterrán várost és a POSZT programja kétségtelenül gazdagodott azáltal, hogy a romániai magyar színjátszásba és  ? a román rendezők által ? keleti szomszédunk színházi hagyományaiba, illetve annak a magyar színjátszásra kifejtett hatásába is betekinthettünk. Reméljük, hogy jövőre is túllát majd a program válogatója a határainkon.