Időrendben sorolódnak a tárgyak, de nem történeti bemutatót látunk, hanem népek, hitek, kultúrák és sorsok gazdag kölcsönhatását. Egy sűrű szövetű kapcsolatrendszert, ami minden szereplőt egy dinamikus egész részévé avat. Kilencezer évet fog át a válogatás a sivatagban talált kőkori agyagmaszktól és a Gáza mellett feltárt, egyiptomi hatást mutató emberarcú szarkofágoktól Sigalit Landau kortárs térinstallációjáig. Csak néhány határkövet jelölt ki Yigal Zalmona főkurátor és Jerger Krisztina, a kiállítás rendezője, de a gondolatok szabadon áramlanak közöttük, nincs hiányérzete a látogatónak, hogy miért éppen ezeket a tárgyakat, műveket látja és mi az, amit nem hoztak ide.
 |
A tárlat a szentség fogalmát állítja a középpontba, ennek rendelődik alá a válogatás is, a mélykék falak között, kevés fénnyel megvilágított installáció is, amiben mint egy tágas, időn kívüli közegben járunk, álomszerűen lebegő, szélesen kanyargó térben. Egy falon csupán egy-két tárgy, a laza elrendezés kiemeli az egyes darabok jelentőségét. A Holt-tengeri tekercseket egy negyven centis darab képviseli, de ez a foszladozó pergamen olyan erős szellemi hátteret hoz magával, ami valóban nem tűrne meg a közelében egy másik kiállított tárgyat. Ahogyan a késő bronzkorra datált kősztélé sem, amelyiket Galileában találtak sok más hasonlóval együtt. Ég felé nyújtott kezeket ismerünk fel a kövön, a két kéz között pedig kecses karéjban a napkorongot.
 |
Egyetlen tárgy idézi meg az iszlámot, a XVII. századi Indiából származó, gazdagon festett és aranyozott Korán néhány oldala. A zsidó vallási élet több darabbal szerepel, egy tárlóban negyven ezüst fűszertartó sorakozik sűrű egymásutánban, mindegyik máshol és más korban készült, mégis alig néhány alaptípust követnek. A már elpusztult krakkói zsinagóga Tóra-szekrényének domborműves ajtajával és egy arannyal hímzett Tóra-takaróval együtt kerültek abba a térbe, ahol Rembrandt Szent Péter a börtönben című vászna és Poussin történelmi tablója látható a jeruzsálemi Szentély kifosztásáról - a kultúrák találkozása ebben a kontextusban is finom árnyalatokkal fogalmazódik meg. A tárgyak közötti erőtér alig különbözik Adi Nes két teremmel később látható fotónyomatának döbbenetes hatásától: a képen fiatal izraeli katonákat látunk egy étkezés vége felé, mögöttük a barakk ablakai bozótos-sivatagos környezetre látnak - a néző lassan ébred tudatára, hogy az utolsó vacsora mai parafrázisa előtt áll.
A XIX-XX. századból származó legizgalmasabb darabok magát a Szentföldet ábrázolják. Louis de Clercq 1859-es fotónegatívjai földöntúli szellemképet mutatnak Jeruzsálemről, Turner akvarelljei egy nomád környezetből nőtt eszményi várost, a bibliai Égi Jeruzsálem méltó földi mását. Innen a modern művészetek viszik tovább a kultúrák folyosójának szellemét, Rodin kisszobra, Chagall rabbi-figurája, Andrea Serrano savmarta Utolsó vacsorája, vagy Anthony Gormley-nak egy azonosíthatatlan emberi testet ólomba-üvegszálba záró műve, amely a térség mai testvérháborúiról beszél.
A "múltnak kútja" kortárs művel nyílik meg és ilyennel is zárul. A kiállításra belépőt Gerhes Gábor videóinstallációja fogadja, a Negev-sivatag mozdulatlan, ember nélküli csendjében körbeforduló kamera képe. Az utolsó mű Mark Wallinger fehér gyantából öntött Ecce homo-ja, egy tétován előre lépő, harmincas éveiben járó fiatalember hófehér figurája. A kettő közötti tér erejét nem csupán az itt látható tárgyak adják, hanem az alig olvasható feliratok is, amelyek jelzik, melyik kinek jóvoltából került az Izrael Múzeum gyűjteményébe. A szentföldi történelem mögött álló nevek és sorsok, akik az 1965-ben alapított múzeumnak saját felbecsülhetetlen kincseiket ajánlották fel.
