Itthon akkor figyeltek fel rájuk sokan, amikor a kilencvenes évek második felében két lemezt is készítettek pop-feldolgozásokból. Britney Spears és Tom Jones dalaival azok is megismerték őket, akik nem hallották fergeteges humorú dalaikat a Mindenki másképp kívánja című filmben, vagy a húszas-harmincas évek zenéit felelevenítő lemezeiken. Max Raabe egyébként klasszikus képzettségű bariton, aki már a zenekar működése idején járta ki a berlini Művészeti Főiskolát, és filmszerepei mellett énekelte többek között a Koldusopera Bicska Maxiját, meg Orff Carmina Buranájának baritonszólóját is. A zenekar legutóbbi lemezén a New Yorki-i Carnegie Hallban adott koncertjük élő felvétele hallható, de a közelmúltban jelent meg Raabe szóló albuma is, Christoph Israel zongorakíséretével.
- A nyolcvanas években alakította meg a Palast Orchestert. Érezte, hogy valami van a levegőben, hogy az emberek nyitottak a húszas-harmincas évek világára?
- Nem, a vágy bennem volt. Amikor Berlinbe költöztem, azt gondoltam, kell, hogy legyen itt egy ilyen zenekar. Berlinnek egyszerűen szüksége van rá.
- Miért?
- Talán azért, mert a nagymamám, aki sokat járt fel Berlinbe a húszas években, mesélt nekem a csillogó bálokról, ahol szalonzenekarok játszottak, folyt a pezsgő, és az emberek elegánsan táncoltak a parketten. Amikor én is megérkeztem Berlinbe, kerestem ezeket a bálokat, ezeket a zenekarokat, de persze nem találtam egyet sem. Akkor határoztam el: jó, hát akkor majd én visszahozom ezt a világot, és én énekelek ilyen számokat.
- Számított ekkora világsikerre?
- Dehogy! Eleinte egyetlen zongoristával léptem fel, Christoph Israellel, aki mindmáig kísérője a szólóestjeimnek. Bújtuk az antikváriumokat, bolhapiacokat, és sok húszas-harmincas évekből származó kottát találtunk, eredeti zenekari hangszerelésekkel. Ezután kezdett fokozatosan felépülni a zenekari formáció. Csak épp fellépéseink nem voltak, amikből finanszírozni tudtuk volna magunkat.
- Hogyan tört meg a jég?
- Szalagavató bálokon kezdtünk fellépni, meg gálákon, és fokozatosan felfigyeltek ránk. Aztán készült lemezünk is, és jött a szereplés a Der bewegte Mann (Mindenki másképp kívánja) című filmben... beindult a dolog. De azt sohasem gondoltam volna, hogy egyszer a világ különböző részein, többek között a New York-i Carnegie Hallban fogunk koncertezni.
- A színpadi előadásaiknak fontos részei az összekötő szövegek, amelyeket a dalok között rengeteg humorral és szplínnel fűszerezve elmond - civil beszédstílusától tökéletesen eltérő, színpadias stílusban. Kezdettől fogva részei ezek a hatásnak?
- Nem. Mindig úgy gondoltam, a zene, a dalok, a dalszövegek magukért beszélnek, semmi szükség arra, hogy valaki ügyetlenül dadogjon közben a színpadon. A zenekar tagjai viszont egyre többet noszogattak, hogy mégiscsak kéne már valakinek szólni a közönséghez, olyan kínos ez. Akkor találtam ki, rendben, de akkor felveszek hozzá egy szerepet, ami illik a miliőhöz. Ma már egyre jobban élvezem kitalálni és előadni ezeket a szövegeket.
- Mindent saját maga talál ki és ír meg?
- Igen.
- A tavalyi New York-i zenekari fellépés után januárban szólóban énekelt Manhattanben, a Neue Galerie színpadán. Másként közelít az egy zongorás estekhez, mint a zenekari koncertekhez?
- Alapvetően. A szóló estjeimen szinte nem is szoktam megszólalni a dalok között. Sokkal intimebb és közvetlenebb az ilyen előadás, nincs szükség arra a teatralitásra, amely a nagy koncerteket és a revüt jellemzi.
- Sokfelé lépnek fel a világban, és úgy látom, mindenütt változtatnak kissé a koncert műsorán. Rómában több az olasz dal, a Carnegie Hallban az amerikai sláger, Berlinben és Bécsben a német repertoár dominál. Magyarországra is készülnek valami különlegességgel?
- Eleve része a repertoárunknak a Dein ist mein ganzes Herz, ami ugye magyar szerző, Lehár Ferenc műve, A mosoly országából. Egy magyar származású barátnőm segítségével elkezdtem dolgozni a Szomorú vasárnap című dalon, ami talán a világ leghíresebb magyar slágere, de valahogy nem találtam fogást rajta. Úgyhogy végül úgy döntöttem, nem égetem magam a magyar közönség előtt olyasmivel, ami nem megy. Végül is német zenekarként hívtak meg bennünket a tavaszi fesztiválra, maradunk a német központú repertoárnál, persze sok amerikai és más dallal kiegészítve.
- Tudja, hogy az egyik számuknak, a Wenn die Elisabeth-nek régi magyar szövege is létezik?
- Tényleg? És miről szól?
- Az a címe: Jaj, Sári rosszul lett - és egy ifjú hölgy bánatát írja le afelett, hogy túl hosszúra szabták a szoknyáját. És ahogy a címben is áll, rosszul lesz emiatt.
- Jé, egészen másról szól, mint a német szöveg. Jó tudni.
- Egyértelműen ön a frontembere, arca a Palast Orchesternek, ám fontos látványelem az is, hogy az első hegedűs mindig nő. Viszont több nő nincs a zenekarban. Miért?
- Fontos, hogy legyen női energia a színpadon, egy kiemelt, imádott és dédelgetett személy. De több nő?! Nagyon veszélyes dolog. Abból csak baj lenne. Jobb ez így.
