- Bogi az interjúban elmeséli, hogyan tudott látássérült hallgatóként ilyen remekül helytállni a felsőoktatásban, az ország egyik legjobb egyetemén.
- Az Európai Egyetemi Játékokon való szereplése és külföldi tanulmányai is szóba kerültek.
- Az interjúból az is kiderül, hogyan boldogul Bogi gyakorló tanárként abban a gimnáziumban, ahová ő maga is járt.
- Emellett megismerhetünk egy Magyarországon úttörő kezdeményezést, amely híres divattervezők és fogyatékkal élő modellek összefogásának eredménye.
Az egyetemen ismertük meg egymást, ahol párhuzamosan két szakot: magyart és pszichológiát tanultál, amelyeket tovább vittél a mesterképzésben is. Hogyan tudod ezeket összeegyeztetni?
A pszichológiával kezdtem 2010-ben, majd rá egy évre felvettem mellé második szakként a magyart is. Ezekből 2014-ben diplomáztam, és valóban, folytattam mindkét képzést, magyar és magyar mint idegen nyelv tanári, illetve a pszichológián tanácsadás és iskolapszichológia szakon. Ha minden jól megy, akkor idén nyáron végzek a tanulmányaimmal. Nem egyszerű összerakni az órarendet, annyi előnyöm viszont van, hogy speciális szükségletű hallgatóként a Neptun mázlipontjai (ezek alapján sorolják be a hallgatókat) kedvezőek számomra, így általában be tudok jutni oda, ahová szeretnék. Mindig ügyeskedni kell egy kicsit, hogy vegyem fel a tárgyakat, ám sajnos ilyenkor előfordul, hogy nem az dominál a választásnál, melyik téma érdekel, vagy melyik oktató a legszimpatikusabb. Sokszor inkább az időpont számít. Szóval nem egyszerű, de megoldható!
A tanári gyakorlatodat most éppen abban az intézményben, a Szent István Gimnáziumban végzed, ahova te is jártál. Milyen érzés ez számodra? Hogyan tudsz kollégaként viszonyulni az egykori tanáraidhoz?
Nagyon érdekes élmény ott tanítani, mindig is szerettem azt az iskolát. Kedvesek és nyitottak, igazi kollégaként kezelnek, de azért még egy picit fura a helyzet, például amikor felajánlják, hogy tegeződjünk. Mindkét szakomat oktatom, ami nagyon izgalmas, mert van néhány tanuló, akik alapvetően nem magyar anyanyelvűek. Egy félig japán származású fiút pedig magántanítok. Ő 12 éves koráig Japánban élt, tehát van szüksége nyelvi támogatásra, hogy önállóan is feldolgozza az ismereteket, például a verselemzésnél.
Milyen gyakran jársz be tanítani?
A kedd kivételével mindennap megyek, sőt a két héttel ezelőtti hétvégén a munkanap miatt szombaton is voltam.
Tervezed, hogy ott maradsz a tanulmányaid után?
Szívesen foglalkoznék hivatásszerűen a tanítással, viszont általában véve úgy látom, elég sok magyartanár van, nem könnyű elhelyezkedni ezen a pályán. A magyar mint idegen nyelv oktatására talán nagyobb igény van. A tanulmányaim lezárása után rögtön szeretnék elkezdeni dolgozni, azonban alternatíváim is lennének a továbbtanulásra, például a hungarológia, a kiegészítő angoltanári vagy a sportpszichológiai szakképzés elvégzése is foglalkoztat.
A tanulás mellett a sportban is jeleskedsz. Az ELTE színeiben kijutottál az Európai Egyetemi Játékokra.
Ezt a rendezvényt kétévente rendezik meg, és idén volt először benne paralimpiai kategória. Én triatlonozom és az úszás sportágában indultam versenyzőként. Tavasszal érkezett számomra a felkérés, hogy lenne-e kedvem részt venni benne. Természetesen éltem a lehetőséggel! Sokat segített a felkészülésben, hogy kaptunk edzőt is, aki heti rendszerességgel külön-külön foglalkozott velünk. Nagyon jó kapcsolat alakult ki vele és a társaimmal, Illés Fannival és Simon Péterrel is. A versenyt Horvátországban, Fiumében tartották, szerintem elég jól sikerült a szervezés.
Ilyen szigorú időbeosztás mellett mikor van időd edzeni?
Sajnos egyre kevesebb, de azért mindig úgy alakítom az életemet, hogy beleférjen a sport. Most a héten háromszor is megyek úszni reggel 6 órára. Hétfőn és kedden pedig rögtön futok utána. Azért jók ezek a reggeli edzések, mert akkor még biztosan nincsenek óráim. Ezen felül még péntek délutánra szoktam betenni edzést.
Hogyan szoktál tanulni?
Nagy könnyebbség, hogy már kb. minden digitalizálva van, az ELTE is sokat segít az olvasnivalók beszkennelésében. Nekem pedig van egy olvasóprogram a gépemen, ezáltal tudom elsajátítani a tanulnivalókat. Egyedül a képekkel, grafikonokkal szoktam kicsit bajban lenni, de ilyenkor már jó előre megkérek valakit, hogy magyarázza el. Szerencsére magyar szakon nem találkozni túl sok ilyen dologgal, de azért pszichológián voltak durva anatómia vizsgák, ahol EKG-görbékkel és hasonlókkal is foglalkoztunk. A prezentációk készítésében pedig ki szoktam kérni a barátom véleményét, hogy szerinte miként fest az elképzelésem vizuálisan. A csoportos feladatoknál is felosztjuk, hogy mondjuk én kicsit többet csinálok a tartalmi részből, míg más inkább a dizájnra fektet nagyobb hangsúlyt. Gimis korom óta ezzel a módszerrel tanulok, úgyhogy nem jelent gondot. Arra viszont figyelnem kell, hogy időben beszerezzem a kötelezőket, illetve a szkennelésnél csak annyiban kérem az önkéntesek segítségét, amennyit egész biztosan át fogok venni. Fölöslegesen nem szeretném őket dolgoztatni. Nálam nem megy az, hogy este, az utolsó pillanatban fogok hozzá valamihez. Meg kellett tanulnom előre tervezni.
Ahogy mesélsz, abból az tűnik ki, nagyon segítőkész emberek vesznek körül.
Igen, szerencsés vagyok, hogy ezt elmondhatom magamról. A családom és a barátaim mellett még nagyon sokan támogatnak, többségében jó tapasztalataim vannak az utca emberével is, ha segítségre van szükségem. Ennek persze két oldala van, nekem is nyitottnak és pozitívnak kell lennem ehhez. Volt már rá példa, hogy feszengve jöttek oda hozzám beszélgetni, aztán időközben teljesen fellazultak.
Nem régen részt vettél az Ability Fashion ? Mozdulj! Divat Show bemutatóján. Mit érdemes tudni erről a kezdeményezésről?
A rendezvényt október 8-án tartották a Duna Palotában, ez volt a harmadik alkalom. A bemutatón fogyatékkal élő emberek lépnek a kifutóra, és neves divattervezők ruhakölteményeit viselik, valamint profi sminkes és fodrász készített fel bennünket a show-ra. Szerintem ez nagyon szép gesztus, és nem mellesleg integráló, szemléletformáló esemény.
Hogy érezted magadat modellként? Milyen ruhákat viseltél?
Két holmit vettem föl: Réti Éva (Réthy Fashion) ruháját, amelyben az tetszett nagyon, hogy a farmert elegáns kiegészítőkkel kombinálta. Éva esküvői ruhákat is tervez ebben a stílusban, és ami még kifejezetten szimpatikus volt, hogy újrahasznosított anyagokkal dolgozik. A másik ruhát Somogyi Réka tervezte, ott pedig a minta volt különleges, ugyanis textileket fest. Az esemény Facebook-oldalán több fotót is találni a rendezvényről.
Az internetes közösségi oldalakon is nagyon aktív vagy, gyakran töltesz fel képeket magadról. Hogyan válogatsz?
Úgy vagyok ezzel, hogyha van egy jó élmény, akkor azt érdemes megörökíteni. És manapság ehhez már nem is kell féltégla méretű kamerát cipelni, elég a telefon, amely amúgyis mindig kéznél van. Ezeket azért töltöm fel, mert szeretem megosztani őket a családdal, a barátokkal, az ismerősökkel. Persze előtte megkérdezek valakit, hogy jól sikerültek-e. A fotózásban egyébként van tapasztalatom, mert kiskoromban még láttam valamennyire, és akkor folyton a fényképezőgéppel rohangáltam. A látásommal való probléma már a születésemkor jelentkezett. Koraszülött voltam, december 5-e helyett augusztus 31-én jöttem a világra. Eleinte csak gyengén láttam, de aztán fokozottan romlani kezdett a látásom, ez 14 éves koromig tartott. A jobb szememre sohasem láttam, de a balra nagyon jól tudtam hasznosítani még azt a maradék kis látásomat. Gyengénlátó létemre vizuális alkat voltam, még 13 évesen is készítettem képeket.
Jártál valamilyen speciális foglalkozásra, amely felkészített a jövőbeni életre?
A szüleim dilemmáztak, hogy hagyományos oktatási intézménybe vagy a gyengénlátók iskolájába írassanak-e be. Végül a már említett gimnázium mellett döntöttünk, mert nagyon szerettem volna egyetemre menni, és úgy gondoltam, ott biztosan magas színvonalú felkészítést fogok kapni. Emellett megtanultam a gépírást, amely egyébként is nagyon hasznos az órai jegyzetelés során és a munka világában egyaránt. Jártam mozgástrénerekhez is, akiktől elsajátítottam a fehérbottal való közlekedést. Az egyetem megkezdése idején pedig beiratkoztam egy alapítványi főzőiskolába, ahol mindenféle praktikákat tanítottak meg nekünk.
Szoktál például múzeumba járni?
Szeretem nagyon a művészetet. Egy képtárba nyilván nem érdemes elmennem, azok a helyek viszont nagyon érdekelnek, ahol meg lehet tapintani a tárgyakat, például a Nemzeti Múzeumban is van erre lehetőség. A nagynéném ott dolgozik, és volt olyan projekt, amelyhez kérték a segítségemet, hogy adjak ötleteket, mivel lehetne a tárlatot a nem látók számára is élvezetessé tenni. Ehhez azonban nem ritkán másolatot kell készíteni, mert az eredeti tárgyakat nem szabad megérinteni. Az audio guide is fantasztikus találmány, így is voltam már több tárlaton. Ha külföldön vagyok, akkor mindig elmegyek a legnevezetesebb múzeumokba.
Merrefelé utaztál mostanság?
Az utazás az egyik legjobb dolog a világon! Szeretek világot járni, már amennyire éppen megengedik az anyagiak. A nyáron ugye volt az úszóverseny Horvátországban, a párommal egy hetet töltöttem Bulgáriában, és egy kedves barátnőm édesanyjánál is látogatást tettünk Barcelonában. A Balatont nagyon-nagyon szeretem, nem tudok elképzelni nyarat nélküle.
Tanulmányokat is folytattál külföldön, egy fél évet Hollandiában, a Gröningeni Egyetemen töltöttél, ahol nyelvészettel foglalkoztál.
Tavaly ősszel Erasmus-pályázattal jutottam ki, korábban nem hallottam túl sokat az intézményről, pedig nagyon elismert, és komoly követelményeket támasztanak. Azt hittem, hogy majd ez egy laza félév lesz, nem lett az, inkább húzósra sikeredett. (nevet) Minden tárgy angolul volt, a szakmai kifejezéseket legalább annyira ismernünk kellett, mint az ott tanuló holland hallgatóknak. Sokat kellett tanulni, de mindenképp megérte a tapasztalat. Látogatóba még tervezek visszatérni, de egyébként életvitelszerűen nem választanám a sok eső miatt. (nevet)
Mit csinálsz, ha szórakozni szeretnél menni?
Ebben a félévben nem nagyon volt még alkalmam bulizni, de régebben sokat jártunk ki barátnőkkel. Szeretek táncolni, de a beülős, beszélgetős esték is nagyon jók. Most elsősorban a novemberi szakdolgozat-leadási határidő lebeg a fejem fölött. Illetve egy nagyon kellemes, ám annál több szervezést igénylő feladat, az esküvőszervezés, ugyanis a párom hat év együtt töltött idő után megkérte a kezemet. Amikor elmegy az ember egy szép esküvőre, nem is hinné, hogy mennyi munka van mögötte.
Milyen témával foglalkozol a szakdolgozatodban?
Nagyon testhezálló a téma, mert azzal foglalkozom benne, hogy milyen látássérült tanárként iskolában tanítani. Azokat a módszereket és technikákat vizsgálom, amelyek eltérnek a megszokott rendszertől, amelyeket a látó tanárok alkalmaznak. Ehhez én is készítek interjúkat az érintettekkel. A szakirodalom terén azonban lenne még bővíteni való, ez még kevésbé feltárt téma a tudományban.
Még nincs túl nagy korkülönbség a tanítványaid és közted. Milyen a kapcsolatod velük?
A japán srác, akiről meséltem, már 13. évfolyamos és 19 éves, szóval valóban nem nagy a korkülönbség. Kicsit furcsa még, hogy magáznak és tanárnőnek szólítanak. Igazából nem ragaszkodnék hozzá, de úgy gondolom, az iskola szellemiségéhez jobban illik, ha megmarad ez a formális viszony. Egy másik gyakorlati helyemen előfordult, hogy valaki ?Csókolommal? köszönt, azért ezt még nem szoktam meg (nevet). Ráadásul, amikor először beléptem az iskolába, a portás megkérdezte tőlem, hogy a nyolcadik osztályosoknak szóló felvételire jöttem-e, utána meg így köszöntek a gyerekek, érdekes volt. A ?Jó napot kívánokkal!? még jobban elvagyok. (nevet) Nagyon érdekes tapasztalat a magántanítás és az egész osztály oktatásának összehasonlítása. Egyébként a sulin kívül is tanítok még, a kishúgomat zongorára, egy finn férfit pedig magyarra Skype-on keresztül.
Végh Nóra
