Kémek minden mennyiségben - A CELLULOIDFÜGGÖNY

A II. világháborút követően a két nagyhatalom szövetsége mind erősebben kezdett repedezni, a tátongó világnézeti különbségek és nagyhatalmi, egyeduralmi vágyak feszítésére jött létre a NATO illetve a Varsói Szerződés, és kezdődött a berlini fal lebontásáig tartó hidegháború. Ez az időszak legalább annyi témával szolgált az irodalom és a filmművészet számára, mint a háború maga. Ezen belül is a kémhistóriák tűntek föl leginkább. A kémek attól függően jók vagy rosszak, hogy melyik oldalról nézzük őket, de mindig veszély, kockázat, élet, halál, becsület és árulás veszi körül őket, ezért megunhatatlanok, és remekül kifejezik magának a politikának a kétarcúságát is. Így szinte végeérhetetlen a kémregények és kémfilmek sora, amelyekből populáris ügynökfilmek egész hulláma bújt elő, mint amilyenek a James Bond-, a Mission Impossible-sorozatok és társaik. Aki hasonló várakozással ült volna be netán a november 3-7-ig, a Művész Moziban jelentkező fesztiválra, nagyot kellett, hogy csalódjon, de a mozi maga garancia arra, hogy semmi ilyesmi nem történt. Nagyjából ugyanaz a lelkes, maroknyi közönség nézte végig a tíz filmet napról napra, kitartó lelkesedéssel. Az 1951-1965 között készült művek nem az amerikai vagy nyugati látószögből mutatják a hidegháborút, nagyon is jól egyensúlyozott a fesztivál a két tábor között, hiszen csehszlovák, kelet-német, román, bolgár, lengyel, magyar filmek kerültek az NSZK, angol, svájci és francia-olasz mellé. A politikai, eszmei vasfüggöny és a berlini szögesdrót, majd betonfal résein át kukucskált valóságosan és képletesen is egymásra a két tábor. A fal innenső és túlsó oldalán a művészek nemcsak másként látták, de nagyon eltérő stílusban is láttatták a korszakot. Az a másfél évtized, amikor a filmek születtek, nemcsak időben van ma már távol, fél évszázadnyira, de óriásit fordult a világ stílusa, és a filmipar eszköztára is. Ha elavultnak tűnik is, be kell látni, hogy a fekete-fehér film ugyanúgy, mint a fekete-fehér fotó, felerősíti a kontúrokat, jobban a mondanivalóra húzza a figyelmet, mint színekben tobzódó társaik. A tempó jóval lassabb, néha irritálóan az, a vágások elnyújtottabbak, nem olyan pergők, mint ma, jóval kevesebb a közeli kép. Ha úgy is érezzük ma, hogy ollóért kiált a mű, a fesztiválokban az a jó, hogy van idő belerázódni és elmerülni egy korszakban, áthangolódni egy másfajta stílusra. A műfaj sem egyöntetű, a paródián, komédián át a szinte demagóg módon sematikus és egyszerűsítő látásmódon át a részletgazdag ábrázolásig terjed. Legkevésbé az izgalmas fordulatok jellemzik őket.

A Lejtőn című csehszlovák filmben (1960) a hangsúly nem a cselekményen, hanem a kém-főhős lelki vívódásán van, emiatt akcióban és fordulatokban messze elmarad attól, amit a kémfilmek hallatán elképzelünk. Zbyněk Brynych rendező és Pavel Kohout forgatókönyvíró filmjéhez az NSZK és Csehszlovákia közötti tranzitforgalom adja a hátteret ? a film alkotói 1968 után maguk is e feszültségekkel teli térbe kényszerültek. (Pavel Kohoutot a prágai tavasz szószólójaként 1979-ben kiutasították hazájából, s ma Ausztriában él elismert publicistaként, Zbyněk Brynych pedig 1969 után az NSZK-ban forgatta filmjeinek javarészét.) Nyomasztó világ ez, amiben az új identitást kapott főhős egy cirkuszi varieté bohócaként tér vissza Nyugat-Berlinből Prágába. Balesetben sérült arcát műtötték, emiatt semmilyen érzelem nem látszik rajta, ez kissé zavaró egy lélektani drámának szánt filmben, ahol végtelen hosszú varietészámok szabdalják fel a gyér cselekményt. A mai tempóhoz szokott nézőt erősen igénybe veszik a rendkívül hosszú jelenetek, melyek a maradék feszültséget is elveszik. Ugyanakkor jó képet nyújt a film arról, hogyan játszották ki, csapták be az embereket hazugságokkal a különféle rendszerek saját céljaik érdekében.

Jan Batory ugyancsak 1964-ben forgatta A kém nyomában című moziját, ami a kémfilmek minden kellékével bír a megfigyeléstől a követésen át a becserkészésig, üldözésig, lebukásig. Klasszikus akciófilm. Egy férfi léghajóval hatol be Lengyelország légterébe, majd hidegvérrel végez leszállásának első tanújával. A lengyel biztonsági szervek legjobb ügynökeiket mozgósítják ? indul a hajtóvadászat. A kém folytatja útját, ám egyre jobban szorul körülötte a hurok. Ignacy Machowski, a főszereplő neve nem sokat mond, én rá magára sem emlékeztem, annál inkább a korszak számos lengyel filmjének állandó szereplőire, Beata Tyszkiewiczre és Stanislaw Mikulskira. Jó volt őket újra ? fiatalon ? látni ebben a fordulatos, ma is élvezhető filmben.
       

A csak háttérzajokban megszólaló, egyébként néma tudományos-fantasztikus vígjáték, az Elloptak egy bombát Ion Popescu-Gopo román grafikus első filmalkotása (1961), aki később animációs filmjeivel vált ismertté. Szürreális képekben tombolva idézi Tati és Chaplin világát, nevetéssel vegyes gyilkos iróniával felülemelkedve és jellemezve a korszak rémségeit, a hidegháború éveinek gyanakvástól, kémkedéstől és fegyverkezési tébolytól uralt világát. A névtelen hőshöz egyszercsak egy bőrönd kerül, amelyben minden jel szerint egy atombomba lapul ? és máris nyomában van a világ összes gonosz hatalma. Ő maga meg értetlen naivitással csodálkozik rá mindenre, ami vele történik, esetlenül csetlik-botlik a nagy kavargásban. A néma abszurd szokatlan műfaj egy vészterhes kor ábrázolására, de a közönség jól mulatott.

A legismertebb kétségtelenül John le Carré 1965-ös filmje, A kém, aki bejött a hidegről. Az azóta világhírűvé vált író korábban maga is a brit hírszerzés munkatársa volt, bőven akadt hát forrása regényeihez. Ő a kémszervezetek felépítését, intrikáit, kudarcait belülről láttatja, lerántja róluk a leplet, megmutatja, hogy gyakran csupán látszatharcokat folytatnak. A háttérben nagyobb ívű és mocskos politikai csatározások zajlanak, amikben az emberi élet körömfeketényit sem ér, hősei nem mások csupán, mint bábok egy sakktáblán. Richard Burton a címszerepben unalmas, érdektelen, alakítása minden színt, súlyt, érzelmet, drámaiságot nélkülöz, így neve ellenére nem ő, hanem az író és a rendező, Martin Ritt viszi el a mozit, ami szintén inkább lélektani, mint kalandos, lendülete elakad néhol, de még ma is jócskán elgondolkoztató.  

A bolgár Metodi Andonov 1971-es filmje, a Nincs jobb a rossz időnél a legkevésbé izgalmasok közé tartozott ezen a szemlén. Kém épül be egy vállalathoz, hogy leleplezze annak kémhálózatát. Sem a szereplők, sem a történet nem eléggé időtálló, de a képi világ, a kamera és az idősíkok kezelése nyújt némi érdekességet, feloldja a sematikus történet merevségét.

Még mai szemmel nézve is sztárparádét vonultat fel a francia Georges Lautner 1964-es francia/olasz filmje, A nagy kémügy. Lino Ventura, Francis Blanche, Bernard Blier, Mireille Darc arcát mindenki ismeri. A történet szórakoztató, egy csupa ötlet komédia, a kémfilmek paródiáját adja vérbő humorral. A megosztott világban egymással küzdő hidegháborús felek itt egy víg özvegy hálószobájában küzdenek meg egymással a rámaradt örökségért, a tömegpusztító fegyverek szabadalmáért. Pergő tempó, helyzetkomikum, erős túlzások teremtik meg a kor karikatúráját. (Azoknak, akik nem tudnak franciául, az élményt határozottan rontotta a minősíthetetlenül gyenge szinkrontolmács teljesítménye.)

A legkorábbi, éppen 60 éve készült film, a svájci Leopold Lindtberg és Elisabeth Montagu alkotása érdekes módon az egyik legüdébb munka, a legkevésbé poros, könnyed humorral mutatja be a kerek tíz évre négy ellenőrzési zónára osztott Ausztria, közelebbről Bécs életét. Négyen ülnek a dzsipen, négyen járőröznek: egy amerikai, orosz, francia és angol katona. Mindig az intézkedik, akinek a szektorában járnak ? hát nem abszurdabb maga az élet, mint bármilyen forgatókönyv? Ki tartja ma még számon, hogy egészen 1955-ig, a semlegességét és függetlenségét kinyilvánító államszerződés megkötéséig valóban így élt Bécs? Van némi összetűzés a rugalmas és humánus amerikai és a szigorúan csak az ukázt végrehajtani akaró orosz katona között, amikor utóbbi egy orosz hadifogságból megszökött osztrák férfit és feleségét keresi (az akkori szovjet cannes-i filmes delegáció nem kis felháborodására). Ugyanakkor a film a maga bájával hitet tesz amellett, hogy közös nevezőre lehet jutni, és az emberség győzhet még a romok felett is. A filmet ugyanis 1950-51-ben Bécs valós helyszínein, a romokon forgatták, ami igazán drámai hátteret fest az érdekes történet mögé. Fordulatos sztori valódi, hús-vér jellemekkel, kiváló színészi alakításokkal (egyetlen svájci sincs köztük), ma is friss és jól fogyasztható mozi, ami gyártása évében elnyerte a berlini Arany Medve-díjat.

Az egész fesztivál talán legprofibb munkája a Fotó Háber, Várkonyi Zoltán filmje (1963). Ebben nemcsak a kiváló rendezőnek, de az elsöprő színészi gárdának is tagadhatatlanul nagy szerepe van: Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Szakáts Miklós, Csákányi László, Páger Antal, Sulyok Mária ? és a sor hosszú még. Valamennyi kiváló alakítás, szövevényes, meglepetéseket sem nélkülöző a cselekmény, remek ütemben vágott, jó ritmusú, a kort nagyszerűen és humorral jellemző film, amely ma is megáll a lábán. Pasztellfinoman bírálja a politikát, inkább a krimivonalat helyezi az előtérbe. Végig izgalmas és szórakoztató. Nem kicsit rémisztő is ugyanakkor. Mint valamennyi film, amely bepillantást enged a hatvanas évek hideg-forrongó Európájának kulisszái mögé.

A celluloidfüggöny ötlete a londoni Goethe Intézetben született meg, filmjeit két neves szakember, Oliver Baumgarten és Nikolaj Nikitin válogatta össze. Májusban Londonban, júniusban Berlinben láthatta a közönség. Budapesten a magyar Goethe Intézet rendezte meg a EUNIC Hungary tagjainak közreműködésével.