Amint óhatatlanul távolodunk az időben egy-egy történelmi traumától, annak ábrázolata, lenyomata, értelmezése mind sokrétűbbé válik. Nem pusztán arról van szó, hogy az adott eseményt, eseményláncolatot övező tabuk elenyésznek, vagy a történet alakjainak halálával lehetőségek egész sora nyílhat meg az addig zárt kapuk előtt rostokoló kutatók előtt. Mert lehet, hogy egy-egy, kincset érő adalékokat féltve őrző, titkoló tanú halálával feloldatik a tilalom, de a fogyatkozó figurákkal az adott történet átcsúszik a kézzel már nem tapintható, történeti múltba.
Kevin MacDonald dokumentumremeke drámai erővel, hitelesen és alaposan mutatja be Barbie élettörténetét gyilkos ámokfutásának kezdetéig. Kedélyes, idilli fotók sorakoznak itt (s sorakoznak majd a háború időszakát követő időkből is, hiszen miért is ne járjon egy náci mészáros jelmezbálba, kedélyes vacsoraestekre, ha futni hagyták?)
A förtelmes pályája csúcsán Lyonban regnáló háborús bűnös kezéhez ezrek vére tapad. A filmben is látható vallomásokból kiderül: ő maga kínozta halálra Jean Moulint, a lyoni központú francia ellenállás parancsnokát, a civilizált XX. századi Európa egyik legnagyobb formátumú hazafiát. Az ő személyes parancsára deportáltak 44 zsidó kislányt és kisfiút egy közeli falucska árvaházából, de a tizenkétezer helybéli zsidó elhurcolását bonyolító gépezet agilis feje is ő maga volt. Ellenállók százai pusztultak el kínhalállal az ő és pribékjei karmai közt.
E lényt mint a nemzetközi kommunizmus avatott szakértőjét, az Amerikai Egyesült Államok titkosszolgálata, töméntelen mennyiségű egyéb náci középvezetővel egyetemben alkalmazásába állította, idilli körülményeket biztosítva egész családja számára. A (kiváló magyar címet viselő) film bőségesen tárgyalja, miféle utakon spriccelt széjjel háborús bűnösök egész hadserege Európából az USA, vagy épp a Vatikán egyes kulcsfiguráinak asszisztenciájával. Az antifasiszta koalíció egyik tagja, mely katonáinak százezreit küldte Európába a szörnyeteg ellen, cinikus pragmatizmussal mentette át a Harmadik Birodalom kádereit.
Barbie hamarosan Bolíviába települt, hol az egymást futószalagon váltó, piti diktátorocskák mind közelebbi tanácsadójává nőtte ki magát. Ha nem ismernénk az előzményeket, alapvetően valami horror-kabaré jelenete is lehetne az andoki Negyedik Birodalom Barbie-féle lázálma. A maga köré kalandorokból milíciát toborzó bűnöző egy túlnyomórészt kecsua és ajmara indiánok s meszticek benépesítette, koldusszegény országban próbálta megvalósítani őrült álmát. Szadista tudományával mindeközben jó pénzért tartott tanácsadóként seftelt az ország aktuális uraival. A rendszer ellenségeit (szocdemeket, szakszervezeti vezetőket, értelmiségieket, szemüvegeseket, biciklistákat) évtizedeken keresztül a Gestapo módszereivel vallatták, kínozták. Mindeközben ő maga - ellentétben például Mengelével - soha nem tűnt el: döbbenetes cinizmussal, zsidó hangzású álnéven (szülővárosa meggyilkolt főrabbijának családnevén) élt, s egy üzleti útján visszamerészkedett - a háború óta már másodszor - Franciaországba is. Útja során felkereste a Pantheont, s virágcsokrot helyezett el áldozata, Jean Moulin szarkofágján.
Barbie-t a hatalomra került új, balos bolíviai kormányzat adta aztán ki. A filmben látjuk szemrebbenés nélkül hazudni, tagadni, látjuk lányát, Ute Messnert, akinek ő a gyengéd apa mintaképe volt. Látjuk a pert, a tanúskodó túlélőket, tönkretett, életük virágában megnyomorított áldozatokat, halljuk pokoli történeteiket, s a kedélyes öregúrnak is vélhető Barbie-t amint valaki(k) felé mosolyogva csippent szemével. Halljuk Vergés védőügyvéd gyomorforgató, ám tiszta logikai rendbe szerkesztett érvelését. S jön a süket duma gépezetről, fogaskerékről, parancsra tettemről, mások mocskolásával.
Iszonyú indulatokat kavaró, remekbe szabott film ez. Címzettje elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, s az ő ma is eleven "az ellenségem ellensége a barátom"-elve.
