- A filmed alapkonfliktusa, hogy megvonják az adást, a tévék és a monitorok süketek lesznek. Mi sarkallt arra, hogy ehhez a témához nyúlj?
- Arról kezdtem el gondolkodni, hogy egyre nagyobb a televízió- és monitorfüggés, hihetetlen méreteket ölt ma már, nem tudunk élni nélküle - és mi van akkor, ha megvonják ezt az embertől. Néztem a környezetemet meg önmagamat a monitor előtt napokig, a feleségemet, a barátaimat; volt egy olyan pillanat, hogy öten dolgoztunk egy szobában, és szerintem egész este nem szóltunk egymáshoz, hanem a neten kommunikáltunk. Akkor azt gondoltam, izgalmas ötlet, hogy mi van akkor, ha ezt megvonod. Később beleszaladtam egy BBC-dokumentumfilmbe, egy furcsa kísérletbe, amikor elvették az emberektől az olyan technikai dolgokat, mint a hűtő, autó, telefon, és többek közt egy családtól a tévét. Akkor én már írtam ezt a dolgot. Miután megnéztem ezt a filmet, amiben egy családot hazavágott, hogy elvették tőlük a tévét, végleg eldőlt bennem, hogy megírom.
- A Fekete keféhez képest ez egy jóval sötétebb tónusú film, kevesebb hangsúlyt kap benne a humor. Pedig az alapszituáció, hogy egyszercsak volt tévé, nincs tévé, első hallásra igencsak humorosan, de legalábbis tragikomikusan hangzik.
 |
| Jelenet a filmből |
- Ami igazán hatott rám, az az angol anya. Amit én láttam - ahogy ez a család szétesett, és ahogy az az anya szenvedett és gyógyszerfüggő lett -, abban semmi vicc nem volt. Sőt már olyat is olvastam, hogy a házaspárok alig kommunikálnak egymással, ülnek a kanapén, és a párjuk profilja sokkal jobban be van vésődve az agyukba, mint a szemben lévő képe, mert állandóan profilból látják a másikat, ahogy egyfolytában a tévét bámulják. Szóval ezekben, és abban, amit a gyerekekkel csinál a mértéktelen televízió és a monitor, olyan sok vicc nincs. Persze választhattuk volna a humoros vonalat is, de az első filmben végigpoénkodtuk magunkat, és most úgy éreztem, hogy legyen ez egy másmilyen film.
- Korábban azt mondtad, hogy nem nagyon akarsz "üzengetni" a filmeddel, mégis egy olyan témát vettél elő, amivel az ember - bárhogy nyúl is hozzá - önkéntelenül is "üzen" valamit.
- Nem vagyok az az üzengetős típus, de be kell látnom, hogy azért a mondanivaló egyfajta üzenet is. Nem vagyok szociális munkás, hogy megváltoztassam a társadalmat, nem ez motivál. Nincs ilyen hátsó gondolatom, hogy most majd megmutatom az embereknek, milyen nagy probléma ez. Persze ez egy ellentmondás is, mert a fenét nem, elkezdtem utánajárni, tudományos alapon is. Mi mást jelentene ez, ha nem azt, hogy valahol azt akarom megmutatni, hogy milyen nagy függők vagyunk, és ez mekkora bajt jelent.
- Mit gondolsz, létezik egyfajta Vranik-védjegy, ami ezen a filmen is rajta lesz?
- Azt mondják, hogy igen, sokak szerint az a fajta minimalista, száraz tompultság, ami jellemezte az első filmet is, bár ez egy dinamikusabb, jobban felépített, kevésbé szerteágazó, jobban fokuszált történet, klasszikusabb is egy kicsit, meg azt is mondják, hogy mélyebb. Én kényszeresen próbálok mást csinálni. Ebben a filmben is tetten érhető az, ami megtalálható a Kefében bizonyos szempontból, de például a harmadiknál már nagyon szeretnék kifordulni és egészen másfelé menni. Nem szeretnék követni semmilyen stílusjegyet, szeretnék mindig új terepre menni és mindig másfajta dolgot csinálni.
