A tévéostrom (előzményeivel és következményeivel együtt) olyan nagy falat, amely fennakadt a nyilvánosság torkán. Trauma, amit körülleng a maszatolós, hetvenes évek óta ismerős össztársadalmi amnézia. Egy festő vette magának a bátorságot, és nekiment. Kíváncsi volt, rákérdezett, rajzolt és újragondolt. A média helyett is. A külföldön is sikeres képzőművész, Nemes Csaba, aki fényképészi látásmódját régóta fejleszti, több szempontból is megpróbálta feldolgozni a történetet. Talán éppen azért, mert egy külföldi művésztelepen volt, amikor értesült róla.
Az utcai eseményekről szóló töredékek először kiállításra, párhuzamos videós vetítésre, főleg animációs technikával készültek, majd később álltak össze Remake I-X címmel. Sajnos igazán mégsem állnak össze. Az alkotók szándéka ugyan az volt, hogy ezt a diffúz, ötlettelen lázongást néhány jellemző részletben ragadják meg, mint például a tévészékházbéli Túró Rudi-automata kirablása, de túl egyenetlen lett a mű. Néhány jelenet egyszerűen megzenésített állókép marad, mint például a motoros "klip". Mindenesetre le a kalappal Nemes előtt, hogy egyáltalán bele mert nyúlni ebbe a még mindig zümmögő darázsfészekbe.
Salamon Andrásban semmi, de semmi kétely sincsen. A Meséld el... rendezője (aki a kreatív dokumentumfilm kategóriában díjat is kapott) nem hasonlít, nem célozgat, hanem egészen egyenesen beszél, megmutatja az azonosságot. Az Árpád-sávos karszalagos nyilasok '44-'45 telén tömegeket összetereltek, levetkőztettek, összekötöztek, és a Dunába géppuskáztak. Egy túlélő sorsát követve a jelenben találkozunk bőrdzsekis huligánokkal, akik ugyanezt a karszalagot viselik hetykén, mintha mi sem történt volna. A legrövidebbek között ez a legerősebb film, már az idő múlását illusztráló, átkötő képsorának köszönhetően is.
A leghumorosabb rövidfilm kategóriában mindent visz (nincs ilyen, de ez lehetne, mondjuk, a celluloid kacagány-díj) az őszödi beszédtől a Da Vinci-kódon át Mona Lisáig követhetetlenül cirkalmas vonalat húzó Ö$zödik pecsét, Végh Zsolt, Stefanovics Angéla és Kálmánczhelyi Zoltán filmje. Már a pörgő pöcsre utaló produkciós cégnév olvastán kirobban a nézőkből a nevetés, amit fokoz a sokféle humorforrás, a skandináv halandzsa, a politikai kabaré és a paródia, különösen amikor a tudományos látszatot keltő, szenzációhajhász ismeretterjesztést veszik célba. Kreatív folyamatban, nyílván improvizálással is született film, amiben a képi és forgatókönyvbeli poénok egymást kiválóan gazdagítják.
Pszeudo-dokumentumfilmként is lehet nézni egy másik, elementáris humorú alkotást, amelyet Szecsanov Martin jegyez, Lopott ritmus (Hipi-hopi) címmel. Tétele, hogy Erdélyben régen hadaróversenyeket rendeztek, megfelelő hajlongós tánccal előadva, csak ezt közben betiltották, hogy azután Amerikába egy magyar emigráns juttassa el. A pszeudo és az abszurd együtt jelenik meg egy vaskos felnőttmese keretei között a Kakukkban, ami irodalmi anyagból készült. A Lopott ritmusnak viszont minden szempontból eredeti forgatókönyve van. Mindkettő erénye, hogy a földközeliség-távolítás tengelyén el tudja bizonytalanítani a nézőt, bár a Kakukk ritmusa kicsit egyenetlenebb.
Császi Ádám a Gyengébb napokban első képétől az utolsóig odaszegezi a nézőt a székhez. A legjobb kisjátékfilm díj nyertese teljes elmélyedést és komplett miliőrajzot ad naturalista ábrázolásával. A nyóckerben vagyunk, Imike (Horváth Kristóf elképesztő megformálásában) egyre lejjebb csúszó strici, Erdélyből idemenekült barátnőjéből él. Míg az utóbbi években különböző ábrázolások sokszor csak megpiszkálták ennek a közegnek a felszínét, 25 perc elég Császiéknak, hogy teljes mélységet mutassanak. A forgatókönyv (Császi Ádám, Másik Szőke András, Zoltán Gábor) arányos, kiérlelt, nyelvileg pontos, a megvalósítás szinte eszköztelen. Az impotens Imike és a merevített képernyős tévékészülék viszonya egyúttal médiakritikai bravúr (ha volna ilyen, megkaphatná a média-idea díjat).
Ugyancsak személyes viszonyt próbál létesíteni a Ciklus hőse (rendezte Komenczi Norbert) egy tévékészüléken animációs figuraként feltűnő lánnyal. A film érdekes kísérletezésének iránya a különböző síkok lehetséges viszonya. Nem sikerült más-más közelítési módokat új egységgé formálnia a velencei hajnali hangulat visszaadásánál Gergely Dorkának (A világ legszebb szalonja). Viszont nagyon jól megtalálta a különböző technikák ötvözésének formáját az Akutagava-novellából dolgozó Csáki László (Idegen szokás).
A Filmszemlén kiosztott díjakról beszélve vissza kell térni arra, hogy vitatott döntés volt a Saját halál, Forgács Péter Nádas-feldolgozásának indítása ebben a műfajban. A rendező (műfaji határokat feszegető alkotását) inkább a nagyjátékfilmek között látta volna szívesen. Az összes többi versenyfilm belül marad a kisfilm időhatárán, ez viszont kétórás. Mivel a kultura.hu már közölt róla kritikát, itt most nem térünk vissza rá, de az elnyert jutalom (legjobb kísérleti film) minden versenytársat, aki kötelezőnek vélte az időhatárt, furcsa helyzetbe hoz.
Az adekvát társadalomábrázolást érzem a szemlén látott kisfilmek legerősebb, legfontosabb trendjének, mert sok ilyen, figyelemre méltó művet mutattak be. A mesterek között ide sorolható Gothár Péter, aki Kertész Ákos szövegét (Tanúvallomás) vitte borzasztóan érzékletes, szigorú, lélekmutató képekben vászonra. Sopsits Árpád is rárakja a múltbeli családi titkok hordalékát a néző vállára: azonosulunk történetében a lánnyal, aki anyját egy háborús emlék helyszínére kell szó szerint a hátán felvigye (Panoráma /Ritmusok IV/). A film "sztereó" képpel dolgozik, időben elcsúsztatottan látjuk ugyanazt a jelenetet a kettéosztott vásznon, ami izgalmas jelentéstöbbletet ad.
Egy csónakházban csövező alkoholisták és prostituáltak, valamint a szülők gazdagságtól poshadt villája közötti óriási távolságot járja be a Defekt 18 éves hősnője, Réthelyi András filmjében. Érdekes módon a rendező a gumidefekt sokat mondó motívumára rátalálva adott címet, és úgy tűnik, nem is gondolt arra, hogy a szó éppen a hazulról elcsavargást is jelenti angolul (az angol címe ugyanis Flat Tire). Parádés szereplőválasztás tünteti ki Szilágyi Zsófia filmjét (Semleges hely Láng Annamária, Kamarás Iván), amelyben ugyancsak bőven vetül árnyék a nouveau riche-re és a machismóra. Egy illegális ketrecharc öltözőjében zajlik Kiss Rudolf Péter (Süti) filmjének nagy része. Sajnos színésze megsérült, ezért maga a harc csak jelzésszerűen ábrázoltatik, de a szükségből igazi erényt kovácsoltak: gladiátora a harc előtt rácsodálkozhat élete szereplőinek szánalmasságára, amint elfoglalják helyüket a ketrecen kívül.
Hihetetlenül emberi, természetes, kedves gesztusra épül Szabó Simon
11 perces road movie-ja, amelyről ráadásul nem is titkolja, hogy önéletrajzi, a filmet a nagymamájának készítette a végefőcímbeli dedikálás szerint, és először neki is vetítette le. A Megyünk meggyőző ereje többek között egy nézőpontváltásban rejlik, amikor belső monológot hallunk, a néző meg végre előre nézhet az autóból. A teljes őszinteségért már megérdemli a kategóriadíjat, hasonlóan a Kócos című filmhez. A hetedikes iskolás nézőpontját az alkotók (rendezte: Gerő Marcell) fantasztikus arányérzékkel adják vissza, tökéletesen előkészített megoldás zárja a filmet, szerkezetileg az egyik legjobb, legszorosabban egyben tartott alkotás, amely pszichológiai ábrázolására is büszke lehet. Ugyanilyen erényeket csillogtatott Vécsei Márton gyerek-nézőpontú filmje, a Farkasember, amely a freudi ősjelenet körül forog, de itt az idősebb fiú az apját in flagranti, egy kaland során látja meg. A saját ötlet és alapos, jó könyvvel megírt kidolgozása tovább emelte az átlagszínvonalat a 411-Z (Erdélyi Dániel), Az egyensúly művészete... (Saufert Ákos) és az Odaát (Szalay Péter) című alkotásokban, de az utóbbi rendezője mintha már könyvének rabja lenne: a vasfüggöny utolsó, nyugati határunkon lelőtt NDK-s áldozatának témájából dokumentum-, majd rövidfilmes kidolgozás után nagyfilmen töri a fejét. Elemeltebben, szellemesen foglalkozik a fejekben megmaradt vasfüggönnyel Béres Dániel (Malter).
A két dicsérő oklevélnél talán többet is ki lehetett volna osztani, de semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Perrin György (Szakadás) kolosszális tehetségű rendező (saját könyvét maga is fényképezte, a látványt tervezte és részben vágta). Ahogy Császi, ő is miliőben gondolkozik, és ahogy fókuszál, az egész balladát megismerjük. A társadalmilag releváns, aktuális mondanivaló is sugárzik a filmből. Díszletben, kellékekben, a nyolcvanas években berendezett kispolgári lakás ábrázolásában és színészvezetésben ugyancsak elsőrangú a szintén okleveles Cserhalmi Sára (Szűken-szépen). A Podmaniczky-novellából írt könyvhez Györgyi Anna és Schneider Zoltán nagyon sokat tesz hozzá. A kategória versenyfilmjeinek legalább fele az országos tévéközönség figyelmére érdemes.
