Az ötlet a Festészetkedvelők Körétől származik. Tágan értelmezhető feladat, nem csoda, hogy az elkészített művek rendkívül változatos eszközökkel és szemlélettel viszonyultak hozzá. Kérdés is meg nem is, személyes és személytelen egyszerre. Mozgósítja az érintettséget, de az eltávolodást is a témától. És előhív számos történelmi tapasztalatot, elindítja a művészeket a párhuzamok, vonatkozások, érzelmek és indulatok sűrű szövevényében, hogy találjanak benne valamit, ami számukra képpé formálható. Azon túl, hogy vizuális élménnyé avatja a sokszor mélyen lappangó tartalmakat, jól használható módszernek tűnik más fogalmak társadalmi tisztázásában is.
|
|
| Nemes Csaba: Ideiglenes emlékmű |
2011-ben Magyarországon a zsidóság nagyon sokféleképpen értelmezhető fogalom. Elválaszthatatlan a holokauszttól, a faji megkülönböztetéstől, a kirekesztéstől, az előítéletektől, a sok nemzedéken át továbbörökített elfogultságtól. A művészeket is sokféleképpen érinti a téma. Bukta Imre a vászna mellett elhelyezett vallomásban leírja: összerezzent, amikor meghallotta a felkérést, míg Várady Róbert, Fehér László vagy Valkó László már jó két évtizede tematizálják festményeiken a zsidó identitást. Nemes Csaba a rá jellemző radikális társadalomkritikával nyúlt a kérdéshez, Pauer Gyula a fasizmus felől közelített. A kiállítás így nem tematikus, hanem módszeresen járja körbe a koncepció magját és nagyon különböző, rendkívül karakteres képeket ad válaszként.
A kezdő- és végpont a magyar avantgárd legnagyobb figurája, Erdély Miklós, illetve tanítványa, Böröcz András. Kettejük műve tengelyre szerkeszti a most, erre a tárlatra készített kortárs műveket. Erdély rajza a levéltépkedő szeret-nem szeret játékba transzponálja a zsidóságot befogadó vagy elutasító társadalmi attitűdöt, Böröcz a futballszurkolók táborai közötti, feloldhatatlannak látszó ellentétet jeleníti meg egy másik gyerekjátékon keresztül. A megkülönböztetésnek ez a játékokban jelentkező hagyománya ma is aktuális, noha Erdély munkája több évtizeddel korábban készült, Böröcz is a nyolcvanas évek óta folyamatosan dolgozik a mű változatain.
Koncept művet hozott Si-La-Gi és a Borsos Lőrinc néven alkotó páros is. Előbbi három képen három szöveg felismerését várja a nézőtől, miközben tudja, hogy ismeretlen a nyelv, a betűkészlet, amit használ. A szövegértés metaforájával a megérthetetlen másságot jeleníti meg. Borsosék installációjában a Siratófal, az anti- és filoszemitizmus, a Biblia és az olajfa anyaga sorolódik egymás mellé, egyfajta ?mit tudunk a zsidókról? enciklopédia jelenik meg az ikonokon. Konceptuális gyökerű az a kollázs is, amelyiken Haraszt? István a fajelmélet tudósai által használt koponyamérőt örökre odaszögezi a fekete háttérhez, mintegy hatástalanítja a ?fajtudomány? fegyverét. Döbbenetes hatású Pauer Gyula ready-made-je, a Hitler szülőháza mellől hozott madáretető, amelyikbe az eddigi tulajdonosok szerint soha nem tér be madár. Kicsit távolabbnak érzem a kitűnő koncepciótól Klimó Károly vásznát és erőltetettnek Neuberger István vagy Gazdag Péter festményeit.
Az itt-és-most hangsúlyára a legszebben Baglyas Erika és Baglyas Gyuri videómunkája és Nemes Csaba festménye érzett rá. Baglyasék ezzel a személytelen kérdéssel állítottak meg kilencven járókelőt: ?Ön szerint milyen ma zsidónak lenni?? A megkérdezettekből csak a cipőjüket látjuk, amiből az első pillanattól az 1944-ben a Duna-parton maradt, gazdájukat vesztett cipőkre asszociálunk, miközben a kitérő vagy precíz, mindenesetre sokatmondó válaszokat halljuk. Nemes Csaba egy betontalapzatra állított vagon képére festi önmagát, amint egy zsidókat szállító vasúti kocsi fotóját feszíti az erdőben álló vagon oldalára. Mindkét mű sokszoros áttételeket használ, miközben puritán és erőteljes módon beszélnek egy olyan kérdésről, amiről ma Magyarországon így nem sokan beszélnek.
