A kanadai alkotó egy lábbal kint, egy lábbal bent: oly közel szándékozik hozni hozzánk produkcióját, játékosait, amennyire csak lehetséges. Mondjuk az, hogy táncos-színészei a végtelenhosszúnak tűnő előadás szünetében együtt cigiznek, trécselnek, állnak sorba a bárpultnál a közönséggel, nos úgy néz ki, überelhetetlen, de azért várjuk ki a tendencia végét.
Elsőre (s sokadszorra is) véletlenszerűnek látszó szerkesztésben kerülnek elénk ennek a sok pontján igazán szellemes, elgondolkodtató előadásnak a szeletkéi: St-Pierre, mint egy tárgyával halálos szerelembe esett festő, képek zabolátlan tömegét ereszti rá a publikumra, mely - bár igen népes sorai a szünetben erősen megritkulnak - kíváncsian, türelemmel, sőt, gyakran bizsergő izgalommal várja az újabb és újabb, egymással általában semmilyen logikai kapcsolatban nem álló színi eseményeket.
Caterina Sagna, a Forced Entertainment, a Needcompany, Lies Pauwels, a DV8, a Raffaello Sanzio, sőt éppen Frenák Pál, vagy Szabó Réka előadásai, külhoni vendégjátékok, vagy honi produktumok képei villannak elő memóriámból. Színészet és tánc, szó és gesztus, kint és bent, színpad és civil tér viszonyának izgalmas boncolgatási-kísérletei - A lelkek pornográfiájánál egytől-egyig izgalmasabb előadások.
St-Pierre grandiózus, sokszereplős, fárasztóan hosszú (a szünetet nem számolva, mintegy százharminc perces) produkciójában csupa eredeti, érdekes, szeretnivaló, elgondolkodtató figura: néha, mint egy csapat, drámakörös egyetemista. Megannyi történetszilánk, helyzet(gyakorlat), csoportdinamikai, és morális kérdés, lelkeken átsuhanó árny, egymás vágta, gyógyította seb. Csupa, jobbára alaposan lerágott csont.
Különös, hogy a terepnek, melyen ő maga mozog, számos előadása Budapesten is hatalmasat tudott szólni: ez (a drámafesztivál programjaként) igazi, bábelien tarka publikumot vonzó produkció roppantul megosztotta közönségét. Sokak tartózkodtak bármiféle tetszésnyilvánítástól, míg mások eufóriában tapsoltak. E polarizálódást én önmagamban éreztem. E work-in-progress hangulatú tarkabarka nem szűkölködött megejtő képekben, de olykor olyan mély unalom huppant a színpadra, hogy ébren maradni volt igazán attrakció.
St-Pierre játékának egynémely kontraszt-képe, ütközőzónája igazi csemegéket kínál: ki- és belépés a szerepbe, művész és nézője viszonya. Egyes példázatait már számos alkalommal láttuk csaknem ugyanúgy, éppen a Trafó színpadán: a betérő közönségnek kekszet kínálgató színészek, az első sor pirulóinak ölébe huppanó játékosok, a játéktér szélén, ásványvizet kortyoló, éppen nem játszó színészek, akik, maguk is közönségként, elmélyülten figyelik társaik játékát.
St-Pierre előadása gátlások nélkül használja a meztelenséget, és ez izgalmas: az est folyamán lekapargatja a legelfogadóbb lélekre is rászáradt prüdériát. A darab kezdetén a tömegnyi játékos széltében, faltól-falig futkos a színen: minden "fordulóban" lerántva egy-egy ruhadarabját. Roppant izgalmas figyelni, hogyan vált a figyelmes csend zavart vihorászásba, majd újból csendbe. A mind vadabb tempóban, zihálva futó, meztelen alakokról az ipari halált jól ismerő kontinensen, elég gyorsan ugorhat be például az Appelplatz fogalma.
A játék roppant terjedelme megindokolatlan maradt: nem is okvetlen valamiféle szerkezetet hiányolok belőle, hiszen a véletlenszerűen egymás után helyezett töredékekből számtalan esetben láttam már izgalmas mozaikot megcsillanni. Ragasztóanyagot, azt nem találtam sehol. Ha valaki életében először lát efféle, sokszorosan határátlépő, s bizonyos, hogy intim improvizációk végtelen során kiérlelt produkciót, nem kérdéses, hogy erősen hathat rá. Ám tudható - hiszen szerencsére elkényeztetett publikum vagyunk, vendégjátékok tömegével találkozunk akár egyetlen évad alatt is - hogy ezen az úton sokan járnak. A St-Pierre-társulat előadásának kevés szilánkja marad fenn hosszan, emlékezetünk rostáján.
