A jazzen belül nincs olyan stílus, amit még nem próbáltál ki, sőt Debussy-lemezt is készítettél és operát is írtál már. Számtalan neves hazai és külföldi fesztiválon léptél fel; olyan muzsikusokkal játszottál együtt, mint Al Di Meola, Alex Acuna, Kim Plainfield, Mike Stern. Most mi foglalkoztat leginkább, mi a legfontosabb zenei projekted?
A trióm (Nagy János Trió: Nagy János – zongora, billentyűs hangszerek; Frankie Lato – hegedű, Joubert Flóra – dob – a szerk.). Nyáron több izgalmas koncertünk is lesz, és hamarosan megjelenik UnReal Book című új lemezünk. Kicsit más, mint az eddigiek, alapvetően sztenderdszerűek a számok, a címe is erre utal. A borítón a Nagy János Trió+ felirat pedig azt jelzi, hogy vendégek is közreműködtek rajta: régi barátomat, Tóth Sándor szaxofonost is zenélni hívtam, és amikor elkezdtük az anyagot felvenni, rájöttem, hogy a megfelelő hangzáshoz basszusgitárosra is szükség lesz. Ezért Nagy Milán, a fiam is játszik az albumon. A lemezbemutató koncertünk az Opus Jazz Clubban lesz augusztus 10-én. Előtte Pécsen fogunk zenélni, ahol augusztus 6-án Zsoldos Béla Vibrafónia című darabját és legutóbb írt művem, az Eger-víz szvit tételeit mutatjuk be a trióval és vonósnégyessel, 8-án pedig Dominique Di Piazzával játszunk az Alba Regia Fesztiválon.
Tegnap óriási meglepetés ért: Frank Gambale, a neves jazzgitáros (a Chick Corea Electric Band tagja – a szerk.) meghívott a kéthetes olaszországi turnéjukra. Nagyon megtisztelő, hogy hamarosan Frankkel, Dominique Di Piazza basszusgitárossal és Yoann Schmidt dobossal állhatok majd egy színpadon.
Az életrajzodban olvastam, hogy református kántorként is működsz. Nem hétköznapi tevékenysége ez egy jazz-zongoristának.
1989 óta kántorkodom a pestszentlőrinc-ganzkertvárosi gyülekezetben. Salgótarjánból Budapestre költözésem előtt – mivel azt szerettem volna, hogy legalább egyetlen biztos pont legyen az életemben itt – arra kértem a salgótarjáni lelkésznőt, hogy ajánljon budapesti gyülekezetet. Mivel Pestszentlőrincen a bátyja, Németh Pál volt a lelkész, az ottanit ajánlotta. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem Lőrincre istentiszteletekre járni – mivel a lelkész maga kántorkodott –, óvatosan rákérdeztem, hogy mi lenne, ha orgonálnék az istentiszteleteken. Elég hamar rájöttem azonban, hogy az orgonáláshoz nem elég a zongoratudásom, ezért elvégeztem a kántorképzőt. Nem váltok könnyen: ha valami jó, maradok, ezért – bár sosem laktam Lőrincen – a mai napig ott kántorkodom. Sajnos minden vasárnap nincs rá módom.
Szakmailag is hatott rám a protestáns közeg: Szerényi Béla tekerőlantművésszel és Kóta Judit énekessel több, református énekeket feldolgozó lemezt készítettünk már, Szirtes Edina Mókussal pedig evangélikus albumot. Nemrég pedig Berkesi Alexszel és Berkesi Boglárkával együttest alapítottunk. Velük szintén református anyagokat dolgozunk fel: megtartjuk az eredeti dallamot és szöveget, csak a harmóniákat cseréljük le, és valamiféle lüktetést adunk a daloknak. Improvizálunk is; attól függően, hogy éppen milyen közegben játszunk.
Tavaly szeptember óta a Magyar Jazz Szövetség egyik alelnöke vagy. Milyennek látod a hazai jazzéletet?
A szövetség célja népszerűsíteni, láthatóvá tenni ezt a műfajt. Felhívni a figyelmet arra, hogy igenis jól működik, és számtalan jobbnál jobb, fantasztikus muzsikusunk van. Erről szólnak a podcastjeink, az újságunk. Próbáljuk minél többfelé hallatni a hangunkat. Szerintem, bár nagyon kicsi lépésekkel, de a jazzért a tanítás terén lehet a legtöbbet tenni. Olyan növendékeim is vannak, akiknek már a gyerekei jönnek hozzám…
A szövetségnek már második éve saját udvara van a Művészetek Völgyében, Kapolcson (a Muflon Udvart kaptuk meg), ez is segít a műfajt népszerűsíteni. Idén hozzám került a programszervezés. Tavaly az udvarban megrendezett koncerteknek csak a felén szólt kifejezetten jazz-zene. Úgy döntöttünk, hogy idén megpróbáljuk kizárólag a jazznek szentelni a programokat. Naponta három-négy koncert lesz. Bemutatkozhatnak a zeneiskolák, és sokféle stílus képviselteti majd magát: a dixieland, az alternatív, a kreatív és a fúziós jazz is. Ambrus Lehel, az egyesületünk titkára rengeteget dolgozik annak érdekében, hogy ez megvalósulhasson.
Több iskolában is tanítasz, sok tanítványod kerül zenei pályára, és mindhárom fiad is zenével foglalkozik. A legidősebb, Ábel zeneszerzés szakon végzett Bécsben, és most kapott Junior Prima díjat, Milán basszusgitáros, a legkisebb fiad, Samu pedig zongorázik.
2011-től a székesfehérvári Kodolányi János Főiskola művészeti tanszékén tanítok. Két és fél éve vettem át a jazz-zongora tanszakot a Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti Iskolában, és Pomázon is akkor kezdtem. A következő tanévben, Rácz Mártonnal, a tanítványommal együtt már az Egressy konzervatóriumban is tanítani fogok. Mindegyik iskolában nagyon jó a közösség, a vezetők és a tanári gárda egyaránt. Pomázon tíz évet kihagytam, most mégis olyan barátsággal fogadtak, mintha tegnap váltunk volna el. A hétvégén a trióval lesz koncertünk, ahol nagy örömömre két bitangul tehetséges növendékem is színpadra lép velünk: Váradi Lilla, akit most vettek fel a grazi egyetemre, és Rácz Márton, aki harmadéves a Kodolányin. Pomázon négy növendék volt, amikor elvállaltam, most 17 van, Budafokon szintén négyen voltak, most pedig nyolcan. Felszaladt a létszám.
Gondolom, nem véletlenül.
Az országos jazz-zenei versenyen a két zeneiskolából öt tanítványom versenyzett, és mind az öten helyezettek lettek. De engem egyáltalán nem az foglalkoztat, hogy mennyire tehetségesek. Ezek alapfokú iskolák, nincsenek követelményeim. Örülök, ha bejönnek, és együtt zongorázhatunk. De aki ennél többet szeretne, többet kap. Nálam aki komolyan veszi a tanulást, sikereket érhet el. Azzal pedig, aki nem pályára készül, csak hobbiból zongorázik, „csupán” jól érezzük magunkat abban az egy órában.
Három növendékem végzett Grazban, mindhárman a pályán vannak. Ha valaki nagyon magas szinten akar Európában jazzt tanulni, és olyan diplomával szeretne rendelkezni, amit utána külföldön is hasznosíthat, az egyik legjobb választás a grazi zeneakadémia. De Bartha Mátyás személyében már olyan tanítványom is van, aki az innsbrucki egyetemen tanít, így akár hozzá is küldhetem a növendékeimet.
Jazz-zongora-tankönyvet is írtál. Hiánypótlásként született?
Ma már nem írnám meg, de a ’90-es évek elején, amikor megfogant bennem az ötlet, még elég kevés tananyaghoz lehetett hozzájutni, főleg magyar nyelven. Amikor tanítani kezdtem, nagyon zavart, hogy nem volt igazán jó tanmenet. Pomázon felkértek, hogy írjam meg az alapfokú jazz-zongora-oktatás tantervét. Adta magát, hogy azzal együtt a jazz-zongora-iskolát is megírjam. Pár évvel ezelőtt úgy hozta a sors – mivel a diákok már füzetet sem hoztak magukkal –, hogy megcsináltam a zongoraiskolámat egy alkalmazásban is, amely bárki számára letölthető. A kottapéldák mellett van hozzá hangzó anyag is, melyet Ábel fiammal játszottunk fel. Jó segédeszköz, ad némi támpontot, de ebben a műfajban nem úszható meg a tanár. Napjainkban információdömping van, de azért a zenélést nem lehet kizárólag az internetről megtanulni.
Érezhető, hogy mennyire fontos számodra a tanítás: mindig ide kanyarodsz vissza.
Hamar kiderült, hogy több lábon kell állni, a tanítás csak egyetlen szelet a tortából. Nekem nagyon jó, lelkes tanáraim voltak: Süle László, Farkas Mihály, György Ákos, Gonda János, Binder Károly. Általuk többfajta módszert ismerhettem meg, jó lenne ezeket a mai generációnak továbbadni. Nagyon szigorú vagyok a pályára készülő növendékeimmel: aki zenész akar lenni, azon behajtom a tananyagot, vannak számukra határidők, és persze elengedhetetlen a sok gyakorlás is.
A zenetanulás által kínált siker csak sok-sok munka révén válhat valóra.
A tanítás legnagyobb feladata a növendékeimet abban segíteni, hogy a sok kínálkozó lehetőség közül melyik felé érdemes menniük.
A te nevedhez fűződik a budai világzenei és improvizációs tábor.
Igen, és nagy örömömre idén olyan sok zongorista jelentkezett, hogy szükségünk lett még egy tanárra, ezért megkértem Szabó Dánielt, hogy csatlakozzon hozzánk. Nagyon örülök, hogy elvállalta. Nála szakavatottabb tanárt nem nagyon tudnék említeni. A táborunkban csak instrumentális képzés van. Egész nap zenével foglalkozunk: népzene, egyéni óra és zenekari gyakorlat szerepel a programban, és zárókoncerttel ér véget, amelyen a tanárok is részt vesznek.
Hamar ki lehet szűrni, hogy kiből lesz jó zongorista?
Nagyon rossz a név- és az arcmemóriám. Viszont ha egyszer hallottam valakit zongorázni, azt soha nem felejtem el. De csak a zongorázását. Egyszer öt fiatal jött a főiskolára felvételizni. Kiderült, hogy hármójukat tanítottam, de egyiküket sem ismertem meg. De amint elkezdtek zongorázni, minden eszembe jutott… Főleg az érdekel, hogy egy zongorista stilárisan milyen. Hogy mennyire veszi komolyan, vagy hogy milyen a viszony közte és a hangszer között, amikor leüt egy hangot. Ebben a műfajban ez a lényeg. Nem is kéne hosszú felvételit tartani: elég lenne csak három hangot leütniük a felvételizőknek. Van, akinek ez az élete. Például Gelléri András, a fiatal kortárs zeneszerző ilyen, akinek még konzis korában tartottam egy-két órát. Emlékszem, hogy egyszer a zongora mellett beszélgettünk, de közben lélekben teljesen máshol volt. Néha hozzányúlt a zongorához, leütött pár hangot – ami engem általában idegesít –, de láttam, hogy ő közben teljesen „elvarázsolódik”. Megkérdeztem tőle: „Van kedved játszani?” Még nem fejeztem be a kérdést, és már látszott is, hogy „elrabolták az ufók”, és legalább öt perc az én életemből is kimaradt a játékát hallgatva. Ő például fantasztikus tehetség.
Vagy egy másik hasonló történet is, melyet Vázsonyi Jancsi szaxofonos barátom mesélt – az édesanyja zongoraművész, az édesapja hegedűművész –, hogy egyszer Szakcsi Robika felment hozzájuk vendégségbe (kb. 15–16 éves lehetett), és a Steinway zongorájukon leütött egy akkordot. János anyukája erre mindent eldobott, ami a kezében volt, berohant a konyhából, és felkiáltott: „Ez ki volt?” Azóta is ő az egyik legnagyobb király, ez nem is kérdés. A magyar jazz-zongorista-mezőny nagyon erős.
Mi a fontosabb: a tudatosság vagy az ösztönök?
Mindkettő nagyon fontos, csak meg kell találni az arányokat. Az, hogy a zongorajáték mennyire érzelmes, ugyanúgy technika, mint az, hogy gyorsan vagy lassan játszunk. Nem feltétlenül nekünk kell hatalmas érzelmeket produkálnunk, azt a közönségből kell kiváltanunk, és hogy ezt hogyan érjük el – bár illúziórombolónak tűnhet –, az sokszor csak technika kérdése. Az improvizáció is ilyen. Akkor is jól kell tudni játszani, amikor éppen semmi nem jut eszembe vagy rossz lelkiállapotban vagyok, esetleg még a közeg sem inspirál. Nem lennék, nem lettem volna jó klasszikus zenész, mert képtelen vagyok kétszer ugyanazt eljátszani.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
