A szuperprodukció tényleg profin tálalja Diana életének néhány részletét, amennyiben a profizmuson azt értjük, hogy mindenből egy kicsit, mindent egyformán. Portré a tízesztendős szöszkéről és persze a kedvenc macskájáról, játékautó, levél apucinak és anyucinak a táborból, iskolai egyenruha és családi felvételek, amint Diana csuromvizes fürdőruhában kacagva botladozik. Részletes családtörténetet is kapunk, hogy végre nálunk is fény derüljön a valóságra, miszerint Charles herceg nem egy óvónénit jegyzett el sebtiben annak idején, hanem egy ősi grófi család méltóságos sarját, aki akkor éppen egy oviban tüsténkedett, de a családi ékszerdobozban tiarák, gyémánt nyakékek lapultak. Ezek most itt láthatók a kiállításon.
Aztán nagy, hosszú snitt, és mire átsétálunk a következő terembe, Diana már Charles látókörében irul-pirul, képeslapok, menükártyák jelzik az útját. Aztán hopp, eljegyzés és a század egyik legnagyobb királyi esküvője, hétméteres uszállyal, tévéközvetítéssel. Megint ugrás, néhány kép a gyerekekkel, és jönnek a ruhák. Mintha ennek a boldogtalan nőnek az öltözködés lett volna a legfontosabb a világon, Versace és Lagerfeld, rémes angol kosztümök és csodaszép gyöngyhímzett estélyik töltik be az egyik termet, mindegyikről részletes kommentár: ki tervezte, milyen alkalomkor hordta Diana. Majd a földszinten jótékonysági akciói, a taposóaknák áldozataival, AIDS-es fiatalokkal, rákos gyerekekkel láthatjuk a föld minden táján. És a temetés forgatókönyve, bátyja megható beszéde, fotó a családi birtokon fekvő ovális tóról, aminek partján nyuszik a mindössze 36 évet élt walesi hercegnő.
Vagyis Dianáról semmit nem tudunk meg, amit eddig ne tudtunk volna. Néhány gyerekkori amatőrfilm és egy rövid felvétel, amelyiken nevetve Charles mögé bújik,
még személyes és életszerű, de a többi egy merev idolt, egy dekoratív bálványt mutat. A brit ízlés kicenzúrázott belőle mindent, amitől közelebb kerülhetne hozzánk maga az ember, ez a szeretnivaló lény, mert a tekintete arról árulkodik, hogy volna mit mondania. Nem derül ki, hogy egy ráerőltetett szerepet viselt elképesztő méltósággal, nincs nyoma a meg-aláztatásainak, még a kisugárzása is nehezen jön át, hiszen a jótékonysági útjain készült fotók illedelmesek, őt állítják a központba, némi couleur locale-lal fűszerezve. Talán egyedül az a szomorú mosoly, mit mindig magán viselt, talán ez az egy valóban ő volt.
