Az Inda Galéria tereiben bemutatott tárlat csak másodsorban a művekről szól. Ami igazán fontos, az maga az út, eleje és vége nélkül, a folyamat, a konceptuális ráközelítés. Martin Henrik régóta foglalkozik a Buddha-témával, megformálta internetes műben, kisplasztikában, csinált belőle printeket, forró műanyaggal felvitt enkausztika sorozatot – ezekből többet ki is állított most -, de újabban mélyebbre merül az anyagban: betonba, direkt gipszöntvénybe ülteti Buddha pózát.
 
 
 
Mindegyik műben a saját testét alakítja, ez az efemer hordozó, ezen vizsgálja a szellemi folyamatot. Meztelenre vetkőzik, elhelyezkedik lótuszülésben és a látványt, a testi élményt a legkülönfélébb eszközökkel dolgozza fel. Az egyik falat teljesen kitölti egy 32 fázisból álló szénrajzsorozat, amit két tükör segítségével készített, 32 különböző nézőpontból a mozdulatlanul ülő testéről. A másik teremben ugyanez a sorozat rajzonként megmozdul, animáció lesz belőle, egymásra fordulnak a nézetek, lebeg az ülő test, körbe fordul, közeledik és távolodik, téralakzat lesz és létrejön a rajzolt szobor. Ugyanitt egy kisméretű képen holdjáró felszerelésben, szkafanderrel és oxigénpalackkal óvja Martin az űrben lebegő ön-Buddhát, jelezve, hogy a fizikai törvények még az űrben sem engedik teljesen megszabadulni a földi kötöttségektől.
 
A fázisrajzokból összeálló animációval szemben láthatjuk azt a videót, amelyen Martin egy performansz keretében gipszbe önti a testét. Az öntvénydarabok úgy burkolják be, mintha valami áthatolhatatlan, kihűlt lávaréteg vonna palástot a teste köré. Amikor az arcát is elfedik, az orrába tett szívószál, melyen keresztül levegőt kap, az egyetlen kapocs a külvilághoz. Innentől az anyag súlya, a gravitáció, a megszilárdulás vezeti a folyamatot. A szilárd magba rejtett test szabályosan kezd lélegezni, a zen-buddhizmus által tanított egyszerű légzőgyakorlat egyszerre nem valamiféle szellemi út kezdő lépése lesz, hanem a túlélés kulcsa. A testhelyzet és a szabályos, nyugodt légzés magával hozza a nyugtalan elme elcsitulását, a tudat megtisztulását. A harmadik teremben pedig ott ül a kész gipszszobor, mint köztes eredmény.
 
 
 
Martin konceptuális művészete abban hoz újat, hogy magára a folyamatra figyel, nem a műalkotásra. Feloldja az elkülönülő műfajokat, egymásra vetíti az egyes eszköztárakat; valójában anyag és anyagon túli kapcsolatát vizsgálja, izgalmas sokféle irányban továbbfejleszthető formában.