Egy idő után óhatatlanul kialakul az emberben némi (vagy tán nem is némi) nagyképűség; könnyedén el tudja képzelni magáról, hogy egy bizonyos életszeletet alaposan ismer, nem sok meglepetésre számíthat onnét. Magam szívesen hajtogatom, akit nem ismerek a mai magyar képzőművészetből, azt nem is érdemes ismerni. Ez a butuska axióma, pillanatok alatt omlott össze bennem, amikor szembenézhettem Nagy-Sándor Zoltán műtermében festményeivel: rá kellett ébrednem, hogy félreérthetetlenül jelentős művésszel állok szemben, rá kellett döbbennem, munkássága jelentős állomása modern művészetünknek. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a hírverés egyáltalán nem jelent értékrendet: sajnálni való fehér foltok tátongnak még a szakma ismerői előtt is. Pedig a cikk címében azért idéztem azt a címet, amit néhány festménye visel, hogy utaljak arra a majdhogynem agresszív boldogságvágyra, amely alkotójuk sajátja, sőt, rögtön hozzá teszem: jogos igénye, ha a teljesítmény felől közelítek. Ez az írás tehát némiképpen megkövetése lehet Nagy-Sándor Zoltánnak: kijelentem, több figyelmet érdemel. Mégis, milyen az a festészet, amely ezeket a nagy szavakat igazolja? Nos, legelőször is ki kell mondani, hogy fölöttébb öntörvényű, sajátlagos törekvésekről beszélhetünk ? ha jól sejtem ? egész eddigi pályafutásán. Korábban ? úgy tetszik ? a pop art örökség földolgozásával, konzekvenciáinak újra gondolásával foglalkozott. Részint valóság a műalkotás viszonya, részint a képi minőség mibenléte tűnt föl szemében a legaktuálisabb problémának. Természetesen ? és ez Marcel Duchamp óta egyáltalán nem meglepő! ? a talált tárgyban lelte föl ő is a realizmus szélső helyzetét; applikációiban (mellesleg még újabb kori Bögrék /1996/ című kompozíciója is erre épül) ezek állnak a kompozíció középpontjában. Azazhogy. Azazhogy dehogy is a középpontjában, hiszen gyakorta éppen az applikációk segítségével kísérletezik a hagyományos képhelyzet (paralelolgramma, kör, ovális stb) elhagyásával, lép ki a keretből, mi több: a síkból, ami eleve lehetetlenné tenné, hogy a középpontot keresse, ámbár azt gondolom, különösebben nem vonzza (alig-alig akad utalás az ellenkezőjére) a centrális, sőt, semmiféle hierarchikus elrendezés. Ha kizárólag a kompozíció szempontjából vizsgálom munkáit, akkor talán nem túlzás azt állítanom, hogy esetében a mellérendelések fontosabbaknak tetszenek bármiféle hierarchiánál. Azt gondolom, emiatt is alakította ki az elmúlt mintegy két évtizedben azt a képfölület kezelési szisztémát, amit ? talán nem egészen pontosan, de röviden ? kazettás elrendezésnek nevezhetnénk. A képfölületet négyzetháló osztja föl szabályosan (és hangsúlyosan), maguk a festményelemek egy-egy ilyen négyzetben kerülnek elhelyezésre, ami óhatatlanul történést (folyamatot) sugalló komponálás. Ugyanakkor már tisztáztuk, hogy ezek ? végső soron ? mégiscsak mellérendelések, többnyire talán még sorrendi változtatások is elképzelhetők. Mindent összevetve a repetitív zenéhez lehetne hasonlítani ezt a szerkesztést, ahol az ismétlődések (időben) előbbre visznek. Ha szabad ilyen képtelenséggel előállni: térben a zenei repetíció is egységet (ha nem egyneműséget) mutat, miként Nagy-Sándor Zoltán képein megszokhatjuk. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül ennek a "kazettás" szerkesztésnek az ornamentális indíttatását, illetőleg sugallatát. A korai református (néhol evangélikus) templomok kazettás mennyezete egyértelműen ornamentális funkciót tölt be. Nagy-Sándor Zoltán, aki ? mondjuk ki ? szeret szembe menni a széllel, rafinált ügyességgel zárja festői kompozícióvá az ornamentális nyitottságot (akár a képforma, akár a képhelyzet változtatásával, de még legkiegyensúlyozottabb négyzetes kompozíciói esetében is. Ez a hangsúlyozott fegyelem még szembeötlőbb, ha a már említett korábbi kísérleteivel vetjük össze, amelyek esetében éppen a zártságból való kitörést forszírozta. Munkásságának ismerői közül többeknek (Wehner, Hann, Feledy) föltűnt az a mozzanat, amely egy kényszeredett zártságban való feszengést, abból szándékolt szabadulást hangsúlyoz. Anélkül, hogy ennek lélektani-bölcseleti hátterét vizsgálnám, magyarázhatónak vélem pusztán a festői alaphelyzetből. A szerkesztés drámai ihletettségéből. Nevezetesen abból, hogy a legszélsőségesebb ellentétre, a zárt és a szabad ellentétére kívánja képeit építeni, és ezt olyan következetességgel teszi, hogy még a rácsokkal szembefeszített szabad(os) formáknak is ezt kell hangsúlyozniuk. Fölfoghatom akár a festői hagyomány, valamint az újításvágy közötti alapvető feszültségként, amely ? legalább is így látom ? a pályára állás óta mániákusan ismételt probléma. Ilyen esetekben a könnyebb megoldás a festészet föladása, Nagy-Sándor Zoltán azonban van annyira vérbeli festő, hogy ez a szándék meg se forduljon fejében, és van olyan büszke festői tudására, tematikai ötletességére, hogy műfajon belül oldja meg a föladatot. Alighanem a történések mindenkori lezárása, az ornamentalizmus csapdáinak kerülgetése éppenséggel ennek az önmagára rótt föladatnak óhajt megfelelni. Steve Reich repetitiv muzsikája általában úgy fejeződik be, hogy vége szakad (ez már Ravelnál is így történik). Nos, festőnk lezárásai tudatosak és szándékoltak, ám olykor mégis nyugtalanítóak. Kiváltképpen olyankor, amikor egy-egy bútordarab (bútorszakos volt a képzőművészeti gimnáziumban) fölülete a kép hordozója. Ilyenkor ugyanis a fölület maga is megmozdul: domborodik, sinus-hullámot vesz föl, saját kerete mellett magára vállalja ? már-már bordürként is ? a bútordarab formáját. Mintha voltaképpen a festő csak önkényesen kimetszett volna belőle egy bizonyos fölületet képe hordozójául. A szembeszökő kolorizmus (utaljunk ezúttal csupán a vörösök favorizálására), a festői formák szinte ideges mozgása még rá is tesz a kompozíciós nyugtalanságra, miáltal a drámaiság még nyilvánvalóbbá válik. Szokatlan ez a fegyelmezett nyugtalanság (hogy egy oximoron-gyanús megfogalmazásba sűrítsem a gondolatot), szokatlan, mert az ellentétek sehogy sem akarják kioltani egymást, mintha egyenesen hangsúlyt akarnának adni ellentétességüknek, kibékíthetetlenségüknek. Annyi minden esetre bizonyos, hogy ez nem véletlen, hogy előre megfontolt szándékkal, kifogástalan kivitelezésben történik, noha korántsem a néző megnyugtatására ? mondván, arra semmi oka, de lehetősége is kevés. Igen, ezen a nem éppen komfortos fahídon, bürün kell összetalálkoznia alkotónak és befogadónak. - Fábián László Cím: Idézetek Nagy-Sándor Zoltán művészetéről "A művész... különös, logikus és indulatos, merev és poetikus festői világára könnyebb megértés kedvéért alkalmazzuk a kitűnő művészeti író, Sík Csaba egyik alapvető kötetének címét: REND ÉS KALAND. Az a képtípus, mely e pillanatban mozgásban lévő oeuvre legjelentősebb szegmentumának tűnik, e két szélső érték ütköztetésére s egyben harmonikus összefoglalására törekszik. A merev, beszabályozó, mértaniasan hűvös rácsozat keszonjaiban ugyanis érzékeny, meleg, érző figurák (vagy pszeudo-figurák) "mozognak", fejlődnek, változnak, megadóan vagy a kitörés reményében. A rács mechanikus, az erős gesztusokkal előadott alakzatok organikus természetűek." Hann Ferenc (1979) "... az alakzatait és létezésmódjait folytonosan változtató képmező ? köznapi fordulattal úgy fogalmazhatnánk: bámulatra méltó módon ? megőrzi szenvedélyes festőiségét, bővérű kolorizmusát, fantasztikus formateremtő gazdagságát. Ugyan mi mondható még el a nagyobb tévedés kockázata nélkül Nagy-Sándor Zoltán festőművész ezen több, mint két évtizedes munkásságára visszatekintő kiállításról, amelyen egy újra, meg újra megközelített, és attól újra, meg újra eltávolodni próbáló festői probléma-feltevést gyanítunk valahol a mögöttes terekben: a kiemelt, megsokszorozott részlet interpretálásának lehetőségkutatását, amelyből összeáll valami olyan egész, amelynek részletei ezáltal új értékekké és jelenségekké nemesednek. Nem a szimpla kollázselv érvényesülése ez, ennél ez egy áttételesebb tartomány. A szabályozott, rendszerezett gesztusok, gesztusfutamok az ismétlődések variációsoraként, a szín- és foltrendszer-módosulás fúgaszerű megjelenítéseként, megjelenüléseként rögzülnek." - Wehner Tibor "Képein a ráció mellett, azzal egybeépülve mindig jelentős hangsúlyt kap az emóció, amely azonban mindig távol tartja magát az érzelgősségtől. S így jutunk el oda, hogy fontos tanulságként állapítsuk meg: művein igen nagy jelentősége van - mintegy szubsztanciává válik - a repetíciónak, az ismétlésnek, amely hordozhatja az élet monotóniáját is, ám ezzel együtt belső világukkal képeinek reputációja lesz, tekintélyt szereznek maguknak, s egyfajta feddhetetlenséget és tisztességet is sugároznak magukból, melyekben egy emelkedett ethosz is kitapintható." - Feledy Balázs A kiállítás helyszíne: Synergon Irodaház aulája, Budapest, IV. Baross u. 91-95.
