A templomtér majdnem sötét, csak néhány részlete kap fényt. Mindjárt az előtérben tizenegy egyforma, fekete függő lóg egy fémrúdról, szabályos ritmusban, követve a hátsó fal síkját. Az installáció témájául választott gigantikus méretű kristálycsillár, amelyet Jozef Palme műhelye 1746-ban készített Mária Terézia megrendelésére, már nem létezik. Ábrázolás sem maradt róla, csak a tény, a történeti adat, hogy valaha ez világította be annak az asszonynak a palotáját, aki először állt nőként a Habsburg-birodalom élén. Az elpusztult fényforrás most hatalmasra növesztett, elfeketült függődíszeivel fogadja a belépőket.
Bent, a templomtér főhajójában a csillártest emléke függ: egy fehér, levegővel teli, medúza-szerű lény, feldúlt kontúrjai finoman rátelepednek a légtérre, mozognak az áramlatokkal, felső része a tető magasságába vész. Elérhetetlen, éteri képződmény, ugyanakkor magában hordja a pusztulást is, hiszen illékony levegő adja a vázát. A barokkos fodrok, lengő karok-lábak között sejtelmesen mozog a reflektor kívülről rávilágító fénye, alatta kifehérednek a gipszből öntött nagyméretű függők. Az apszisban akvarelleken látjuk viszont, milyen lehetett valaha a csillár, aminek foszlott ideája ott lebeg a magasban. Az emeleti teremben egyforma méretű keretekben alaktani vázlatok, néhány gesztussal megfestve a csillár teste, a függők, a fény és a kristály viszonya, áttetsző és megkettőződő színhatások tanulmányai.
Az egész munka egyetlen gondolatot bont szét többféle struktúrává. Drozdik a fény és az anyag kapcsolatát éppúgy elemzi, mint a látás és az érzékelés kettősségét, a test megnyilvánulásának szociális, percepciós és történeti vonatkozásait. S mindezt úgy sűríti bele Mária Terézia egykori kristálycsillárjának képébe és emlékébe, hogy a rétegek nem egymásra kerülnek, hanem egymást értelmezve bomlanak ki újabb és újabb olvasatokkal.
Konceptuális mű, mégis mélyen érzéki. Drozdik korábbi kutatásai a nőiségről ugyanúgy benne vannak, mint a polaritás törvényének földi tapasztalatai.
