Az Artpool Művészetkutató Központnál megfelelőbb helyet nem is találhatott volna az 1. Kis Magyar Metró Biennálé csapata, hogy bemutassa alkotásait: a Paulay Ede utcai galéria ugyanis elsősorban a legérdekesebb művészeti kísérletek bemutatására specializálódott. A metróban elhelyezett plakátok átalakítása, újragondolása pedig kétségtelenül olyan vállalkozás, ami bőven teret enged a kísérletezésnek, lehetőséget adva a fiataloknak, hogy a művészet eszközévé alakítsák a mindennapi rohanás részeivé vált transzparenseket. A kiállítás természetesen nem marad adós a látogató elgondolkodtatásával: a "környezettudatosságra" nevelés itt nem csak a befogadót szemetesládának néző reklámhadjáratokra hívja fel a figyelmet, de megmutatja, hogy humorral és fantáziával ez az egész nyomasztó jelenség zsebrevágható. Persze nem lenyelhető. Akár erre is utalhat például az az installáció, ami egy kicsi reggelizőasztalt imitálva csípős és pikáns reklámkolbászt, instant "everyday" reklámkávét és házijellegű, friss reklámtésztát kinál - összevagdosott, színes újságpapírból. Ami viszont számomra bizonyul nehezen lenyelhetőnek, az a monoton hangfelvétel, amiben kappanhangú lányok és fiúk reklámszlogenek töredékeit ismételgetik megállás nélkül. Eleinte még vicces, de egy idő után valóban magába szippant és menekülésre késztet: az ember már-már mérgezett egérként kezd el fel-alá rohangálni, ami a megnyitó elképesztő tömegében csak fokozódik.
A kiállítás alapját tulajdonképpen ez a hanganyag alkotja, amit négy hallgató a metró mozgólépcsőjén utazva, a kiragasztott reklámplakátok szövegét az észlelés ritmusára összeolvasva rögzített. A végtelenítetten ismétlődő szöveg az eredeti hangzóanyag megvágásával jött létre. A tanítványok tanáruk, Maurer Dóra inspirálására kezdtek el foglalkozni a témával, és bár azt mindegyikük a maga módján közelítette meg, itt-ott azért párhuzamok is felfedezhetőek. Többen például zeneként fogták fel a rögzített felvételt és nonfiguratív képeket hoztak létre. A hangszín- és ritmuskövetés mellett mások kifejezetten a reklám jelenségét kezelték kritikai éllel, talán az ő alkotásaik a legerőteljesebbek. "Az emberi méltóság az utolsó pillanatig megőrizhető" - olvasható az egyik képen, miközben előtte egy hajléktalan férfi üldögél. A reklámokban oly divatos "te is lehetnél" jól bevált módszerét követve a Képzőművészeti Egyetem kiállítói csupán kisbetűs keresztnévvel és életkorral szignálják műveiket: "linda, 27 éves", vagy "anna, 21 éves". A plakátok és szövegeik mellett természetesen nem hagyható figyelmen kívül maga a helyszín, a metróállomás olykor büdös-füstös, máshol világos-tiszta tere sem. "A büdös jó - a bkv büdös - a bkv jó" - mellékeli egy papíron "linda, 27 éves" A metró nagyon jó című, a túró rudira emlékeztető formavilágú képéhez. Maurer Dóra festő-grafikus nyitóbeszéde közben az egyik hallgató egyszercsak spaklival kezdi el lekaparni a tanára mögötti képet. Ez is része a gépezetnek: a szóban forgó kép ugyanis a reklám megsemmisítését sűrűn egymásra írt szlogenekkel, márkanevekkel jeleníti meg. A spakli sercegése fültépő, a monoton hangok pedig nem szűnnek meg zsolozsmázni. "El innen" - mondom magamnak kétségbeesve, majd utamat a metró felé veszem.
