"Dohány, te isteni, ritka, csodálatos medicina, mely különb minden írnál és zsongítószernél, te iható arany, bölcsek köve, minden nyavalya gyógyítója." - Burton A dohány elterjedése előtt szerte a világon hallucinogén anyagokat használtak, kábítószer tartalmú növényeket égettek el, azzal a céllal, hogy révületbe essenek a vallási ceremóniákon résztvevők. Az áldozati vagy tisztító szertartásokban a füst rendkívüli transzcendens ereje révén kapocs volt a földi személyek és a túlvilág, ill. az istenek - istenségek között. A magyar népi hiedelemanyagban még a 20. század közepén is találkozhattunk a füstölés szokásával, amelyet többféle célból alkalmazhattak. Így bajmegelőzésre, védekezésre az ártó hatalmak ellen, állat- és emberrontásra, de használták tisztító és gyógyító célból is. Amerika felfedezése után a dohány igen gyorsan meghódította a világot. Az 1560-as évekre már szinte egész Európában ismert, az 1600-as években pedig a Balkánon, Távol-Keleten és Afrikában is. A dohány európai elterjesztésében nagy szerepet játszott az angol Sir Walter Raleigh és Franciaország portugál nagykövete, Jean Nicot. Ez utóbbi emlékére kapta az új növény Linné, a nagy természettudós besorolása szerint a Nicotiana Tabacum elnevezést. A dohányt először kolostorkertekben termesztették, mint gyógynövényt. A korabeli orvostudományban igen nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, különböző betegségek gyógyítására ajánlották. Különösen a nagy pestis- és kolerajárványok idején tartották rendkívül hasznosnak a dohány szívását, mivel megakadályozza a betegség további terjedését. A dohányzási szokások elterjedésében és változásában nagy szerepet játszottak a háborúk. A pipázás szokása a harmincéves háború idején (1618-48) terjedt el Európában. A pipák a legkülönbözőbb anyagokból készülhettek, így gyökérből, porcelánból, cserépből, bambuszból, de a legszebbeket tajtékkőből faragták. Mivel a követ könnyen lehetett megmunkálni, ezért a legváltozatosabb jeleneteket, történelmi személyiségek arcképeit faragták ki azokon. Hazánkban Debrecen városa vált híressé cseréppipa készítéséről. Virágkorát a 18-19. században élte, amikor is több mint harminc fajta pipát készítettek a fazekasok. Szárát meggyfa vagy kökényfa ágából faragták, a szopókát "csutorát" csontból, szaruból esztergálták. A pipázás legfőbb jó tulajdonságának tartották, hogy feledteti az idő múlását, és összetartja a társaságot, elmélyíti a barátságot. A szivarozás szokása a napóleoni háborúk idején, a 18. század végén jött divatba Európában, hazánkban azonban csak az 1840-es évektől. A szivarozás elterjedésével új dohányfajtákat honosítottak meg és nemesítettek hazánkban, mint pl. a hevesi, a muskotály, a debreceni-tiszai-szegedi, a szabolcsi rózsa, a szulóki fajtákat és a feldolgozásra is nagyobb gondot fordítottak. A cigarettázás szokása az 1820-as években terjedt el Európában a krími háború idején, az Újvilágban pedig az amerikai polgárháború révén. Az amerikai indiánok már korábban is ismerték a cigarettát, ők a dohányt kukoricalevélbe csavarva szívták, ezt helyettesítették a spanyol katonák vékony papírral. Az 1900-as évektől a gyorsan szaporodó cigarettagyárak elárasztották a világot termékeikkel. A könnyebb rágyújtást tette lehetővé a kénes gyufa megjelenése. Az I. és a II. világháború meghozta a cigaretta teljes diadalát, ez lett a barátság és a férfias bajtársiasság szimbóluma. A dohányzás kultúrtörténetéhez szorosan hozzátartoztak azok a dohányzási módok és eszközök, amelyek az elmúlt évszázadok alatt kialakultak, tökéletesedtek és maradtak fenn, vagy pedig teljesen elfelejtődtek. Az utóbbihoz tartozott pl. a tubákos vagy burnótos szelence, amelyben a porrá tört dohányt tartották, amit orrba szippantottak és ez erős tüsszentésre ingerelte a tubákost. Az eredetileg orvosságnak szánt tubák divatcikké vált és a dohányport szebbnél szebb szelencékben tartották. Használatuk virágkora a 17. századtól a 19. század közepéig tartott. Ugyancsak divatja múlttá vált a dózni használata. Ebben tárolták a vékony csíkokra vágott dohányt és cigarettapapírt, így mindenki maga sodorhatta meg a cigarettáját. Olyan szavak, fogalmak is eltűnnek a mindennapi használatból, mint pl. a szűzdohány (fináncok elől elrejtett dohány, a termelők maguk adták el, vagy a csempészek hordták szét), a kapadohány (rossz minőségű, erős, szinte szívhatatlan dohány), vagy a bagórágás. A dohányzás különböző módjai az elmúlt századok alatt visszatükrözték a dohányos társadalmi hovatartozását. Kezdetben, amikor még a pipázás egyeduralkodónak számított, nem volt éles határ az egyes társadalmi rétegek között. A tubákolás inkább a felsőbb osztálybeliek között hódított, a szivar a gazdag városi polgárság jelképe lett. Különösen a pipázó vidéki ember tartotta úri szokásnak a szivarozást. A cigaretta, bár látszólag egyenlőséget hozott az emberek között, mégis különbséget lehetett tenni abban, hogy ki milyen típusút szív, füstszűrőset-e, vagy füstszűrő nélkülit. Különösen érvényes volt ez hazánkban az 1950- 70-es években. Kiállításunk nem kíván propagandát kifejteni a dohányzás mellett, hanem annak történetét, mint az egyetemes kultúrtörténet közérdeklődésre számot tartó jelenségét, gazdasági, társadalmi vonatkozásait kívánja bemutatni. Szöveg: Korkes Zsuzsa, a kiállítás rendezője Megnyitó: 2005. június 17-én 11 órakor A kiállítást megnyitja: Dr. Voigt Vilmos az ELTE BTK Folklore Tanszékének vezetője A kiállítás megtekinthető: 2005. június 17. - augusztus 15. A kiállítás helyszíne: Budapest, XIV. Városliget, Vajdahunyad vár
