BOLDOG TEMESVÁRI PELBÁRT (1435 körül –1504. január 22.) híres hitszónok, oktató, skolasztikus író volt, beszédeinek három kötetes gyűjteménye a Pomerium…, amelyet 1480–1500 között írt meg. Tanulmányait Krakkóban végezte, ahol megszerezte a teológia doktora címet, majd Ozorán, az obszerváns ferences kolostorban élt. Az 1480 körüli pestisjárványban többször is megbetegedett, azt vallotta, hogy felépülését a Boldogságos Szűznek köszönheti. Ennek révén fordult az írás felé, Stellarium… című művében – amelyet lemásolva a kolostorokban terjesztettek – szerzetes testvéreinek és a falusi lelkipásztoroknak kívánt segítséget nyújtani prédikációik megírásához. Budán és Esztergomban 1483-tól a provincia növendékeit tanította, oktatói munkásságának eredménye két kézirat, az Expositio…, amely a zsoltárokkal, és az  Aureum…rosarium…, amely a hittételekkel foglalkozik. Műveit számos nyomtatott kiadásban is megjelentették. 

A magyar katolikus egyház november 13-án tartja A MAGYAR SZENTEK ÉS BOLDOGOK EMLÉKNAPJÁt, mindazokét, akiknek ereklyéit a magyar templomokban tisztelik, magyar földön születtek vagy Magyarországhoz kötődnek: a kanonizált szentek és boldogok mellett azokét is, akiknek nincs külön ünnepük, a hétköznapok ismeretlen hősei, szentjei, vértanúi. Eredetileg november 6-án volt az egyházmegye ereklyéinek ünnepe, majd 1984-ben a Magyar Katolikus Püspöki Kar határozott – a II. vatikáni zsinat liturgikus rendelkezései nyomán – a november 13-i ünnep bevezetéséről. Ez tulajdonképpen egy külön magyar Mindenszentek-ünnep.

A kedvesség világnapjának megünneplését a japán Apró Kedvesség Mozgalom kezdeményezte1997-ben, majd a mozgalom világméretűvé nőtte ki magát World Kindness Movement néven. A kedvesség világnapját 1998 óta világszerte ünneplik.

A november 13-án ünnepelt világnap célja, hogy előhívják az emberekből a kedves viselkedést, amelytől mindenkinek élvezhetőbb lesz az élete. Az 1995-ben alapított, egyesült államokbeli Random Acts of Kindness Foundation küldetésének tekinti, hogy az élet minden területére javaslatokat fogalmazzon meg, miképp lehet alapértékké tenni a kedvességet. Úgy vélik: normál esetben a kedvesség életstílus. Jóindulatból, figyelmességből, szívélyességből, empátiából fakadó gesztus embertársak felé, miáltal mindketten jól érzik magukat.

BOLDOG ERZSÉBET (†1320 körül) V. István Árpád-házi magyar király leánya. Gyermekkorát a domonkos rendi apácák között, a Nyulak szigetén töltötte. 1287-ben Rosenberg Zavia morva nemes úrhoz adták feleségül, majd férje halála után Nápolyba költözött Mária nővére közelébe. Itt szerényen, alázatosan, visszavonultan élt. 

Gertrud Pipin, frank udvarnagy lánya, Nivelles apátasszonya (626–659), a Rajnavidék román középkorának egyik legtiszteltebb női szentje. Orsóval, rokkával, apáti pásztorbotján szaladozó egérrel szokták ábrázolni. A legenda szerint a szövögető apácát egér alakjában az ördög kísértette, Gertrud azonban imádságával elűzte magától. Tisztelete különösen Lüttich, Köln, Utrecht egyházmegyéiben virágzott.

Gertrud kultusza szerteágazó. Így halottak, utasok védőszentjeként tisztelték, könyörögtek hozzá betegség, járvány, egérpusztítás ellen. További kalendáriumi hatásra – koratavaszra eső nevenapja miatt – jó időjárásért, a kertimunka, zsendülő vetés istápolásáért. Hajdanában ismeretes volt a tiszteletére ivott áldomás (Gertrudenminne) is. Nagyon valószínű, hogy a középkori Magyarországon legalább a szepesi és erdélyi szászok tisztelték. Ennek egyetlen emléke Gürteln erdélyi szász falu középkori Gertrud-titulusa, amely nyilvánvalóan még a rajnavidéki régi hazát idézi. A Gertrud-kultusz a XVIII. században bevándorolt hazai németség körében ismét fölbukkan. Budaörsi hagyomány szerint most kell a kertimunkához hozzáfogni, napja körül legjobb káposztát palántálni. Ez az asszonyi regula Máriakéménden is. Gertrud még századunk elején is fogadalmi napja volt Bodolya baranyai német községnek, és egész fáréjának, vagyis plébániakörzetének, így Magyarhertelend, Egyházkér, Barátúr faluknak is.

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

Bereck (Brictius) Szent Márton diákonusa volt, aki nagy féltékenységében sokat szidalmazta a szentet. Egy alkalommal, amikor egy szegény ember Márton után kérdezősködött, azt mondta neki Bereck: „Ha azt a tébolyultat kérded, nézd csak a távolban, ő az, aki mint egy eszelős, az eget kémleli.” Miután a szegény ember megkapta Mártontól, amit kívánt, a szent férfiú Berecket magához kéretvén, megkérdezte: „Bereck, te tébolyultnak tartasz engem?” Amikor az nagy szégyenkezve tagadta, hogy mondta volna, Márton így szólt: „Vajon az én fülem nem volt az ajkaidnál, midőn ott távol ezt mondottad? Bizony mondom neked, az Úr megadta, hogy te légy az utódom a püspökségben, de tudd, hogy püspökként sok ellenségeskedést kell majd elszenvedned.” Bereck ezt hallván, kinevette: „Nem megmondtam, hogy elment az esze?”

Jacobus de Voragine: Legenda Aurea (részlet)

HATÁR GYŐZŐ; eredeti nevén Hack Viktor (Gyoma, 1914. november 13. – London, St. George’s kórház, 2006. november 27.): író, költő, filozófus. 1946-ban magyarosított. Műveit már Határ Győző néven publikálta. Apja, Hack Vilmos a gyomai Kner nyomda papírszakértője volt, az I. világháborúban megrokkant; így a családot a későbbiekben az anya, Túri Mária Margit tartotta el. 1920-ban költöztek Budapestre. A Markó utcai Főreálban érettségizik (1933), majd a budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán szerez diplomát (1938). Ebben az évben írt első regényét, a sokszorosított formában terjesztett Veszélyes fordulatszámot a hatóság elkobozta. Univerzális tehetség lévén, tanulmányai közben a Zeneakadémiára is jár, ahol – többek között – Kodály Zoltánt hallgatja. Mint szigorló mérnök, két éven át dolgozik Hajós Alfréd mellett, majd végzése után négy esztendeig a Közmunkatanácsnál áll alkalmazásban, Borbíró Virgil irodájában. Már írja első regényeit, anélkül, hogy publikálásukra reménye lenne. 1943-ban részt vesz egy államellenes szervezkedésben; május 1-jén összeesküvés vádjával letartóztatják, műveit bűnjelként lefoglalják. A Haditörvényszék felségárulásért halálra ítéli; majd ezt – többszöri, hosszan tartó fellebbezés után – 12, végül 5 évre mérséklik. Sátoraljaújhelyi raboskodása idején átéli az 1944. március 22-i fegyházlázadást; ezt követően büntetőszázadba sorolják be, de 1944 késő őszén sikerül megszöknie. Budapesten a Wallenberg-házban talál állást és menedéket. Itt éri meg a nyilas-uralom végét.
1945 és 1947 között a budapesti UNRRA-missziónál építészként dolgozik. Annak megszüntetése után fordításból, különböző „négermunkákból”, festményei értékesítéséből tartja fenn magát. Az Újhold körével és a Szentendrei Iskola művészeivel áll szorosabb kapcsolatban. 1945-től újra publikált, de 1949-ben kizárták az írószövetségből. Folyamatosan írja új s újabb műveit, noha megjelenésre nincs esélye. 1950 januárjában határátlépést kísérel meg: a trieszti UNRRA-misszióhoz akar eljutni. Miután elfogják, két és fél évet tölt különböző börtönökben és munkatáborokban (a szegedi Csillagban, majd a budapesti Gyűjtőben; innen a miskolci Egyetemváros építkezésére viszik a rabokat, majd Sátoraljaújhely, Hejőcsaba, Márianosztra következik. Innen szabadul 1952 nyarán). Egy tervezőirodában helyezkedik el építészmérnökként; később az Írószövetség Fordítói Szakosztálya segítségével műfordítóként függetleníti magát.
1956 tavaszán ismeri meg leendő feleségét, Prágai Piroskát, akivel 1956 decemberében elhagyja az országot. Londonban telepszenek le. Határ Győző a BBC Magyar Osztályának munkatársa lesz (1957–1976); nyugdíjazását követően a Szabad Európa Rádiónak dolgozik. Emellett 1960 és 1985 között mint az angol külügyminisztérium hivatalos tutora, angol diplomaták magyar nyelvi felkészítését és a magyar kultúrába való bevezetését végzi feleségével együtt, aki – felelősségteljes tisztviselői munkája mellett – férje műveinek angolra fordításán is dolgozik.
1967 márciusában költöznek dél-londoni végleges otthonukba, ahol emigráns, majd később hazai barátaikat is sűrűn vendégül látják. Gyakran szerveznek irodalmi esteket, amelyeken Prágai Piroska a művek tolmácsolásában, előadóművészként közreműködik. Szoros kapcsolatot tartanak fenn az emigráció különböző irodalmi köreivel (a Párizsi Magyar Műhellyel, a londoni Szepsi Csombor, valamint a hollandiai Mikes Kelemen Körrel, a müncheni Új Látóhatárral stb.). 1970-ben az Amerikában élő Makkai Ádám többhetes előadókörutat szervez Határ Győző számára; Clevelandben a város díszpolgárává választják. 1978-ban újra körutat tesz; mintegy félszáz előadóestet tart a magyarlakta településeken. Ez a két körút teremti meg a bázist saját könyvkiadása számára. A következő évtizedben szinte évente jelennek meg művei. Lassanként kiépülnek hazai kapcsolatai is. 1988 áprilisában Kabdebó Lóránt irodalomtörténész kérdéseire válaszolva londoni otthonában magnóra mondja életútját. 1989 őszén látogat haza első ízben hivatalosan.
Az 1989–90-es fordulat óta rendszeresen publikál hazai folyóiratokban. Többször lépett fel vidéki városokban, sőt Kassán és Pozsonyban szervezett előadóesteken is. Neve fokozatosan ismertté vált a szélesebb közönség előtt; mára már kialakult hazai olvasótábora. Könyvei sorra megjelentek/megjelennek különböző hazai kiadóknál; haláláig hatalmas szellemi frissességgel dolgozott, figyelemmel kísérte mind a politikai, mind az irodalmi élet jelenségeit. Naprakész publicisztikával állást foglalt vitás kérdésekben (pl. az Írószövetség bonyolult küzdelmeiben), s tanácsaival, véleménye nyilvánításával hozzájárult a művészeti élet anomáliáinak tisztázó rendezéséhez. 90. születésnapját az Írószövetség szép rendezvénnyel ünnepelte; a 2005-ös könyvhéten több új kötetét dedikálta, könyvbemutatóin részt vett.
Valamennyi műnemben és szinte valamennyi műfajban alkotott; célja a műfaji határok elmosása, univerzális írásmód megteremtése. Heliáne (1947) című regénye a swifti utazóregény és szatirikus utópia hagyományát elevenítette fel, társadalmi éllel, a totális államgépezet és az irodalmi élet prostituálódásának szatirikus rajzával. Az őrző könyve (1948) nagyszabású történetfilozófiai parabola. Az Anibel (franciául: Párizs, 1970; magyarul: London, 1984; Bp., 1988) című 1953-ban írt regénytrilógiája szerelmi vallomás a női nemhez, egyszersmind könyörtelen tabló az ötvenes évek Magyarországáról. A Köpönyeg sors (Iuliánoszifjúsága, London, 1985, Szombathely, 1997) történelmi regénynek álcázott lélekrajzi regény. Bár hatalmas történettudományi ismeretanyag áll mögötte, a történeti tényekkel szabadon bánik, az összetett psziché működése, döntései érdeklik olyan pillanatban (400 körül), amikor a régi világ már süllyedőben van, s még nem született meg az új. A fontos ember (Szeged, 1989) című regény szatirikus körkép az emigrációban élő magyarok kisszerű és nevetséges viszályairól, az érvényesülésért folytatott létharcáról. Határ Győző dramatikus műveinek jelentős része epikusan felépülő könyvdráma. Legkiemelkedőbb a Golgelóghi (London, 1976; Szombathely, 1989) című kilenc misztériumdrámából és egy testes utószóból álló sorozat. A zárókép meggyőzően mutatja Határ Győző filozófiáját: a Teremtő Isten csupán sánta korongoló, a világ igazi és időtlen ura a Sátán. Határ Győző drámái közül kiemelkedik a kétrészes Mangún. A parabolikus tragédia témája, hogy az önkényuralkodó iránti feltétlen hűség kinyilvánítása hogyan vezet elkerülhetetlenül a kegyvesztettség és a bukás felé. Határ Győző számos kisebb jelenetet, rádiójátékot, mesejátékot is írt. Magyarországon Patkánykirály (Nyíregyháza, 1987) és Elefántcsorda (Várszínház, 1992) című darabját mutatták be. Verseiben érvényesül leggazdagabban a magyar nyelv könnyed, bravúros kezelése. Gyakori a hagyományos (pl. anakreoni) témák szellemes, szatirikus újrafogalmazása. Regényeibe, drámáiba illesztett, a szereplők szájába adott lírai töredékei (mindig kívülálló, ironikus szemlélete mellett) jól jellemzik beleérző képességét. Filozófiai munkásságát Határ Győző az irodalminál előbbre valónak tartja, és irodalmi művei főként filozófiájának foglalataként fontosak számára. Nyelvének gazdagsága és könnyedsége látványosan segíti át az önálló, modern magyar filozófiai nyelv hiányán. Elsősorban a történetfilozófia és az ismeretelmélet kérdései foglalkoztatják. Műfordításai közül kiemelkedő Laurence Sterne Tristram Shandy című regényének átültetése.
75. születésnapja alkalmából a Magyar Köztársaság Aranykoszorúval Ékesített Csillagrendjével tüntetik ki. Műveit azóta folyamatosan kiadják itthon is. 1990 óta minden könyvhétre hazajön, szerzői esteket tart, dedikál. 1994-ben szülővárosa, Gyomaendrőd díszpolgárává avatja, a Miskolci Egyetem díszdoktori címet adományoz neki, valamint kitüntetik a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével. Ugyanettől az évtől a Széchenyi Akadémia tagja. 1998-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karának rektorától átveszi arany- és gyémántdiplomáját. 2005 őszén a Magyar Írószövetség Elnökségének örökös tagjává választották.
További díjai: az Alföld nívódíját (1989), IRAT-nívódíja (1990), Kossuth-díj (1991) a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagsága (1993), a Salvatore Quasimodo Költői Verseny Nagydíja (1996), Márai Sándor-díj (2001), Pro Cultura Hungarica elismerés (2004).

(G. Komoróczy Emőke és Kappanyos András szócikkei alapján: Digitális Irodalmi Akadémia; Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

BERTALAN KÁROLY (Veszprém, 1914. november 13. – Budapest, 1978. augusztus 27.): geológus, barlangász, a magyarországi barlangkataszterezés és bibliografálás szervezője. A budapesti tudományegyetemen tanári oklevelet szerzett, majd Bakonybél és környéke óharmadkori képződményeinek vizsgálatából doktorált (1938). A Székesfővárosi Ipariskolában oktatott (1940), emellett a Nemzeti Múzeumban és a fővárosnál geológus szakértő. A II. világháborúban hadifogságba került; hazatérve ismét az Ipariskolában dolgozott (1946), majd a Magyar Általános Szénbányáknál 1948 és 1949 nyarán bányaföldtani munkát végzett. 1949-ben megvált tanári állásától, és ettől kezdve kizárólag földtani kutatást végzett. 1950-től haláláig a Földtani Intézetben dolgozott. Foglalkozott vízföldtani, bauxit- és barlangkutatással, adattári szervezéssel. Nevéhez fűződik a fenyőfői és a kislődi bauxitelőfordulás feltárása. Megszervezte és vezette a Földtani Térképtárat (1961). A veszprémi Tekeres völgyi sziklaüreg feltárásakor fedezte fel az örvös lemming legdélibb előfordulását (1956). Emellett jelentős tevékenységet fejtett ki a bibliografálás és a barlangkataszterezés területén. Közel 100 publikációja jelent meg. A Budapesti Egyetemi és a Magyar Turista Egyesületben megszervezte a barlangkutatást. Fontos szerepe volt a Magyar Karszt-és Barlangkutató Társulat életre hívásában (1958). Több szakosztály elnöke, vezetőségi tagja, folyóirat és évkönyv szerkesztője volt.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1989. MTESZ; Magyar életrajzi lexikon; MEK)

MAGYAR LÁSZLÓ (Szombathely, 1818. november 13. – Ponto de Cujo (Angola), 1864. november 9.), neves Afrika-kutató. Afiumei Tengerészeti Akadémia elvégzése után egy Triesztből Brazíliába tartó osztrák postahajóra szegődött el. Két évig járta a tengereket Dél-Amerikától Afrikáig és a Távol-Keletig. 1845-ben az argentin hadiflotta tisztjeként vett részt az Uruguay elleni háborúban. Hadifogságba esett, majd szabadon bocsátották – ekkor érlelődött meg benne egy dél-amerikai kutatóút terve. A háromévesre tervezett expedíciót hazafias cselekedetnek szánta; a Magyar Tudományos Akadémiától kért anyagi segítséget. A támogatást nem kapta meg, annak ellenére, hogy a tervet Széchenyi István támogatta és részletesen ismertette az Akadémia gyűlésén. Az útiterv meghiúsulása miatt Magyar László tengerésztiszti állást keresett és a kalabári néger király flottájának parancsnoka lett két évre. Ez alatt két hónapos kutatóutat tett a Zaire folyamon, útjáról naplót készített. Mivel szervezetét megviselte az éghajlat, a kedvezőbb klímájú dél-afrikai Bihé országába utazott. Itt meglepő fordulatot vett az élete: az uralkodó feleségül ajánlotta neki 14 éves leányát. A házasság létrejött; ez előnyös helyzetet teremtett a további kutatóutakhoz, mivel ezután fegyveres kíséret és nagyszámú személyzet állt Magyar rendelkezésére.

Magyar László 16 éven keresztül élt Afrikában. Ez idő alatt négy jelentős kutatóutat tett. Az első a Kongó folyó torkolatán való felhajózás volt 1848-ban; ezt a folyószakaszt elsőként írta le tudományos részletességgel. 1850-ben a Kuanza folyó forrásának felkutatására indult; 1852-ben David Livingstone-nal akart találkozni, de ez néhány napos késés miatt nem valósult meg. Végül 1855-ben Lobálországot kereste fel; innen küldött beszámolóját a Magyar Tudományos Akadémián székfoglaló előadásként olvasták fel és távollétében levelező taggá választották. Erről az útról könyvet is írt, amelyet az Akadémia adott ki 1859-ben. Úti beszámolóit, naplórészleteit a korabeli lapok rendszeresen közölték.

1857-ben sorsa kedvezőtlen fordulatot vetett. Fejedelmi apósát egy fegyveres puccs során meggyilkolták, ő fiával a portugál fennhatóság alatt álló Benguelába menekült. Munkáját testi-lelki gondjai ellenére is folytatta. Összegezte kutatásainak eredményét, összeállította dél-afrikai utazásairól szóló munkájának 2. és 3. kötetét. Sajnos egy tűzvész során iratai megsemmisültek. Halálának pontos körülményeit nem ismerjük.

Életművének fennmaradt része is olyan jelentős, hogy méltán tartják az Afrika-kutatás egyik úttörőjének.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig; Évfordulóink a műszaki és természettudományokban, 1993)

HERRMANN EMIL (Dognácska, 1840. november 13. – Budapest, 1925. április 22.), a bányagéptan tudós professzora, a bányászat terén a magyar műszaki nyelv egyik megteremtője. A bécsi politechnikumból került a Műegyetemre, majd a Selmecbányai Akadémiára, ahol kohó- és bányamérnöki oklevelet szerzett. Rövid ideig a híres ausztriai bányászati akadémián, Leobenben volt tanársegéd, majd Selmecre visszatérve ábrázoló geometriát és erdészeti erőműtant adott elő. A továbbiakban sokféle tárgyat tanított: matematikát, gépszerkezettant, mechanikát, szilárdságtant. Német származású volt, de kiválóan megtanult magyarul: az akadémián az elsők között adott elő magyar nyelven, sőt, a magyar szaknyelv megteremtésében nagy érdemeket szerzett. 1885-ben két munkáját már magyar nyelven adta ki: a Technikai mechanikát és a Szilárdságtant.

Herrmann a gázok termodinamikája és a szilárdságtan területén igen jelentős elméleti és szakirodalmi munkásságot fejtett ki. Magyarországon ő foglalkozott először szakszerűen a hengersorok méretszámításával. Sokat tett a bányák víztelenítése érdekében is.

Nemcsak tanárnak, embernek is nagy volt; ahogyan Kövesi Antal jellemezte: „Lelke tisztaságát, szíve jóságát , mélyen szántó elméjének bölcsességét sugározta ki azokra, akiket szeretett és akikkel gyakran érintkezett, így figyelmes tanítványaira”.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1990; Dr Vajda Pál: Nagy magyar feltalálók; Csáky Károly: Híres selmecbányai tanárok)

KLEBELSBERG KUNÓ (Magyarpécska, 1875. november 13. – Budapest, 1932. október 11.), a két világháború közötti időszak legjelentősebb kultúr- és tudománypolitikusa. Arad vármegyéből származott. Jogot tanult Budapesten, Berlinben és Münchenben, majd a párizsi Sorbonne-on államtudományokat, történelmet és közgazdaságtant hallgatott. 1921 és 1922 között belügyminiszter volt; neve akkor vált híressé, amikor 1922 és1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszterként tevékenykedett. Népiskolai programja keretében 5000, főként tanyai iskolát létesített, megreformálta a középiskolai oktatást, bevezetve a reálgimnáziumot. Nagyszabású egyetemi építkezésekkel Szegeden, Debrecenben és Pécsett teremtette meg a felsőoktatás korszerű műhelyeit. Létrehozta a Collegium Hungaricumokat és az egyéb külföldi ösztöndíjak rendszerét, melyben a tudósutánpótlás biztosítását látta. Felkarolta a természet- és műszaki tudományokat is.

1926-ban a József Műegyetemen országos kongresszust hívott össze, amelyen a természettudományok, az orvosi, műszaki és mezőgazdasági tudományok kutatására készítettek munkaprogramokat. Törekedett arra, hogy a közfigyelmet az alkalmazott tudományok fejlesztésének fontosságára irányítsa, ennek köszönhetően ebben az időszakban a vegyi- és gyógyszeripar valamint a villamossági- és gépipar jelentős eredményeket ért el. Ő hívta haza az akkoriban külföldön dolgozó Szent-Györgyi Albertet és a szegedi egyetem tanárává nevezte ki.

Megsokszorozta a hazai kutatói állások számát, tudománypolitikai és kultúrdiplomáciai koncepciót dolgozott ki. Az Akadémia támogatását és politikától való függetlenségét törvénnyel biztosította. 1926-ban létrehozta az Országos Természettudományi Tanácsot. A Széchenyi István Tudományos Társaság megalapításával (1927) az üzleti világ befolyásos embereit szándékozott kapcsolatba hozni tudósokkal, tudományos intézetekkel a kutatások fejlesztése céljából.

Különös szeretettel foglalkozott Szeged városával és a szegedi egyetemmel. Az egyetem feladatának szánta az Alföld súlyos problémáinak, a magas gyermekhalandóságnak, a kubikos-kérdésnek, az öntözésnek, a munkanélküliségnek az orvoslását. Ő álmodta meg és alakíttatta ki a Dóm-teret a tudósok panteonjával.

Már miniszteri pályafutásának kezdetén, 1922-ben megfogalmazta programjának alaptételét: „A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá”. Szállóigévé vált először megmosolygott jelszava, mely szerint a lefegyverzett ország honvédelmi tárcája a kultusztárca kell legyen. A reformkor példáját idézte: a magyar kultúrának politikai jelentőséget tulajdonított; annak ugyanolyan teremtő erővé kell válnia, mint akkor, hiszen a XIX. század politikai fellendülése is szellemi megújhodással kezdődött.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Magyar Tudóslexikon A-tól Zs-ig, Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 2000)

A magyar nyelv napja igyekszik ráirányítani a közvélemény figyelmét a magyar nyelvre, amely a magyar nép szellemi-kulturális örökségének és nemzeti identitásának alapját képezi. 2009 óta április 23-án ünnepelték a magyar nyelv napját, 2011-ben azonban november 13-ára helyezték át az ünnepet.
Az Anyanyelvápolók Szövetsége 2008. december 6-án megtartott IX. tisztújító közgyűlésén elfogadták Graf Rezső javaslatát, és április 23-át a magyar nyelv napjává nyilvánították. 2008-ban ezen a napon nyitotta meg kapuit a Magyar Nyelv Múzeuma a ma Sátoraljaújhely részét képező Széphalmon, Kazinczy Ferenc mauzóleuma mellett.
2011. szeptember 26-án az Országgyűlés a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Ez a törvény többek között leszögezte: „1. § Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki. 2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyűlésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.”