Bach ritkán felcsendülő világi kantátáját, a Phoebus és Pánt mutatják be augusztus 24-én a Gödöllői Királyi Kastélyban. A Barokk randevú programjában felcsendülő előadás az emelkedett és hétköznapi művészet párharcáról szól. Dénes Viktor rendező úgy véli: a lényeg, hogy életre keljen a koncertterembe álmodott történet a színpadon.

Forrás: Dénes Viktor Facebook oldala

Rendeztél már zenés darabot, operát, de azért Bach más.

Én mindenféle zenét nagyon szeretek, de egy vesszőparipám van, hogy a zenés színház – akár opera, musical vagy operett – elsősorban színház legyen egységes játékstílussal, lélektanilag átgondolt viszonyokkal. Nézőként is irtózom a műanyag dolgoktól, számomra elengedhetetlen a hitelesség, hogy menni tudjak egy történettel. Különben elunom.

Bach Phoebus és Pánja viszont még csak nem is opera, hanem kantáta.

Borzasztó nehéz volt kitalálni, hogy miként lesz ebből színház. A történet kevés fogódzót ad, hiszen a szerző nem színházi előadásnak szánta. Az én feladatom az volt, hogy kitaláljam, hol vannak azok a viszonyok, azok a pici gesztusok, amikkel színházivá lehet varázsolni.

Kinek jutott eszébe, hogy ezt érdemes lenne színre vinni?

Darmai Gábor és Lombos Pál vetették fel az ötletet. Évek óta ők szervezik a Barokk randevú elnevezésű sorozatot a Gödöllői Királyi Kastélyban, és megkerestek azzal, hogy lenne-e kedvem Bachnak ezt a világi kantátáját színpadra állítani.

S nem tartottál tőle?

Miért tartottam volna? Szerintem a világ legunalmasabb darabjából is lehet rendkívül izgalmas előadást csinálni, csak rajtunk – főként a rendezőn – múlik, hogy például egy kantáta működőképes lesz-e a színpadon.

Forrás: Dénes Viktor Facebook oldala

Bach egy ókori történetet elevenít fel ebben a művében, amelyben az emelkedett és a köznapi művészet csap össze. Akadnak benne színpadi helyzetek, lehetőségek?

Van benne egy alapvető emberi konfliktus, hogy nekem ez tetszik, neked pedig az. Természetesen tanító, kissé kioktató szándékkal született, hogy megmutassa a kritikusoknak, milyen hülyék; ez egyértelműen kiolvasható belőle. Nekünk az a feladatunk, hogy ezeket az ellentéteket, kisszerűségeket láttassuk.

Úgy kezdődik, hogy Phoebus (Apollón), az isten megkérdezi Pánt, a félistent: miként állíthatja, hogy jobban énekel, mint ő, aki a zene istene. A vitában megjelenik Momus, a kritika szelleme, aki az antik mitológiában az éjszaka önszülött gyermeke, árva, apátlan. Egy az olasz reneszánszban keletkezett mű szerint Momust az istenek is kitaszították maguk közül, mert túl sokat kritizálta őket, és férfiasságától is megfosztották, így a darabban nő énekli a szerepet. Rengeteg ilyen apró huncutság, fricska van a kantátában, ám ehhez ismerni kell a háttérben megbúvó történeteket.

Fotó: Szántó Eszter

A zenében miként jelenik meg az emelkedettebb és köznapi muzsika párbaja?

Pán áriája egyszerűbb, gyors tánczene, míg Phoebusé kiművelt, cizellált ének.

Milyen színpadi látvány társul ehhez?

Horányi Juli a látványtervező, akivel már többször dolgoztam együtt. A díszlet egy egyre szűkülő, barokk, perspektivikus színpadot formáz, amelyet korabeli festmények modern változatai díszítenek. A jelmezekben is ez a cél: Phoebus, az isten letisztult fehérben jelenik majd meg, míg a földhöz közelebb lévők egyre sötétebb, egyre több arannyal díszített ruhákat viselnek.

A Budafoki Dohnányi Zenekar

Tehát nem kell erősen korban tartani a történetet ahhoz, hogy működjön?

Biztosan meg lehetne csinálni öltönyös szereplőkkel is, csak túlságosan direkt. Én ilyen szempontból nagyon hiszek a szerzői színházban. Egy történet elmesélésének legautentikusabb módja, ha hitelesen elmondom ahogyan, ahol és amikor volt. Értem, hogy a színház egy idő után elkezdi unni ezeket a bevett formákat, én mégis hajlok arra, hogy attól működik egy darab igazán, ha az adott kontextusban szólal meg. Ha áthallása van, az csak csoda, összenézhetünk: „jé, ez akkor is így volt?” És csinálunk valamit másként? Dehogy!

Zenész színész osztályban végeztél. Miért kezdett foglalkoztatni a rendezés?

Nem dobtam sutba a színészetet, ősztől például Bóni gróf leszek az Operettszínház Csárdáskirálynőjében. Sokszor ültem előadásokon, próbákon, és éreztem, hogy ez vagy az nem sikerült, a rendező nem látta, nem fölkészült, nekem viszont akad ötletem. Kétfajta ember létezik: az egyik, aki méltatlankodik a büfében, a másik pedig elkezdi csinálni. Én elkezdtem, és nagy szó, hogy míg az elején – a Boldogság… című Cserháti Zsuzsáról szóló előadásnál – magam, magunk teremtettük meg a lehetőséget, ez már egy felkérés.

SzS